Foci és fűszer

Futballozás helyett fulladozást. Egy nagy cirkuszt. Izgi, ha vándorcirkusz érkezik a városba. Kivéve, ha te vagy a látványosság. A tetovált férfi/férj belép a ringbe. Mulat a manézs. Piedesztálra emelik, körülrajongják, majd ejtik. Magára hagyják. Ami akkoriban a világon a legnagyobb hírnek számított. Felemésztve többhektárnyi újságpapírt. Ez az évszázad sztorija, nem igaz? Hetek óta ez áll a címlapokon, ez hihetetlen. A brit bulvárlapok örömmel tették, de vajh tudta valaki, ezek igazak-e? Manchester vörösebb vége kiveti magából, Madrid keblére öleli. De ott már, itt még nincs. Egyébként is, ami az öltözőben történik, szent és sérthetetlen? Kivéve, ha fejbe rúgnak egy stoplissal. Ide vezettek a felhalmozott, ketyegő bombák.

Pedig jártunk már mélyebb lövész-árokban. Mondjuk az 1998-as világbajnokságon, a legrosszabb időzítéskor. A nemzeti tizenegy legendás hetese elveszti a fejét, a szigetországiak megsemmisülnek a gall tornán. Másnap a The Mirror öles felirattal hirdeti: TÍZ HŐS OROSZLÁN ÉS EGY BUTA FIÚ. A szurkolók vért kívánnak, felhúznák az első lámpavasra. Szitokáradat zúdul rá, köpködik, anyázzák. „Milyen érzés cserben hagyni a hazádat?! (…) Egy szégyen vagy.”

Címszereplőnk nyomora befészkeli magát a lelkébe és a karrierébe, mégsem roppan össze, a következő esztendőben kettőzött erőfeszítéssel ér vissza a dupla csúcsra. Becks papa – és a família előrántott archívuma – szerint ez az év faragott férfit a fiából. Klub- és egyéni szinten szinte mindent megnyer. Emlékeznek arra a bizonyos BL-fináléra?! Azóta tudjuk: igazán a meccs végi szögletekkel lehet történelmet írni.

S még így sem túl ideálisak a körülmények. Posh is részt vesz a meccseken, akinek a hangulatát a média teljes erőbedobással próbálja felmérni az arckifejezései alapján. Utazunk. Madrid, Los Angeles, Milánó, Párizs – mintha egy elcseszett hajápoló reklámhadjáratot járnánk. S végül Florida, Miami. Majd Messi, de ez már egy másik történet… S azok az üdvözlő bulik! Ez a szóáradat nem fejezi ki, ami valójában lehetett. Mint egy Oscar-afterparty. Mintha a Madame Tussaud-ban lennénk: akárhova nézünk, híres embert látunk. Csak állunk és bámulunk.

Az otthon csak Golden Ballsként becézett gentleman amihez hozzáér, arannyá változik. Ám ha fürödni szeretne? Belemászik a medencébe és szétválik a víz. Nyugodtan átsétálhat – állítja az ara, aki csak háttéremberként asszisztál a fentiekhez. Élet- és ételízesítőként. S mégis! Amikor két egyformán karizmatikus ember összejön, az energia megduplázódik, felforrósodik. Kiderül, majd beborul, ki megy alá a másiknak. Ki hol tart magában szakmailag. Mint egy modern csalá(r)d: hirtelen előtörnek a függöny mögül a gúnyos angyalok.

Imázsfilm. Annak nem túl kiemelkedő. Hol óriási, hol minimalistadíszletekkel, leheletnyi vizuális varázslattal. Beszélő, beszédes fejekkel, árulkodó ábrázatokkal, tetten ért testtartásokkal. De jó nézni azokat az arcokat. Még inkább a lábakat. Persze, akárcsak a Spice Boy önéletrajzi könyve, ez is inkább (mozgó)képriport, semmint mélyinterjúk láncolata. Mintha megkérdezte volna az amerikai – a The Guardian szerint liverpoolos – Fisher Stevens rendezőt, van-e kedve egy kicsit felturbózni őket. A filmes riporterben nem csalódhatott, kihagyhatatlan ziccereket, emlékezetes helyzeteket teremtett az álompár előtt, akik felvilágosítanak minden érzelgős részletről. Káprázatos szónoknak kellett lennie ahhoz, hogy irányítani tudja a mögötte lévő bandát, az előtte lévő közönséget és haragot, mely fellobban, majd düh, megbocsátás és katarzis keretében kitör.

Mi ez, ha nem egy élő drótkötéltánc egy nagy adag akadállyal? Hangsúlyt fektetve a kockázatra, a testiségre és az előadóművészi vénára. A sallang, ha bőséges is, grammra kimért. Nagyvonalú, pusztán a szín(ter)ek megfelelő összhatása végetti szükségesség, demonstratíve ragyogóan, mesterien kezelt. Csepp cinizmussal, némi iróniával, csipetnyi affektálással. Fociüzemmódba kapcsolva szórakoztató, megkockáztathatjuk: kötelezően ajánlott. Akár a nyugati parton is, egész éves szériaként szervírozva. Hollywood is elmesélhetné David sztoriját, nem igaz? Csak ne a fenti leosztásban, ahol a megrendelő és a(z executive) producer egy és ugyanaz. Úgy már talán nem elképzelhetetlen, hogy befogadjuk az egész, teljes embert.

Kaszás Dávid