Sztálin kísértete járja be a mozit

Az utóbbi tíz évből kapásból csak A 44. gyermek ugrik be, melynek oroszországi forgalmazását a Sztálin halálához hasonlóan betiltották. Az elmúlt hónapok botránysorozata egyébként önmagában is elég jó reklám Armando Iannucci rendező politikai szatírájának, és aláhúzza a létjogosultságát is, hiszen bizonyítja, hogy a rendszer, melyet pellengérre állít, ezer szegmensében tovább él – és nem csak a posztszovjet Oroszországban.

A Sztálin halálát vígjátékként hirdetik a mozik, de szerencsére jóval több annál. Egyszerre groteszk és abszurd, sőt helyenként burleszkszerű komédia, de egyben drámai és megrendítő társadalomkritika is. És persze provokatív, de nem azért, mert torzítva ábrázolná a kort, netán kegyeletsértő lenne, ahogy a posztszovjet cenzorok állítják, hanem mert a maga pőreségében mutatja be a diktatúra rettenetes abszurditását, és maró gúnnyal leplezi le az 50-es évek Szovjetuniójának fojtogató társadalmi légkörét. A sorok között pedig üzen a mai nézőknek is, utalva rá, hogy a politika „művészete” főbb vonásaiban mit sem változott az utóbbi hat és fél évtized során, talán csak annyiban, hogy a hatalmasok már nem lövetnek gondolkodás nélkül a tüntető tömegbe.

A hatalmi arrogancia, a nép megmentőinek szerepében tetszelgő népnyúzók, valamint a módszerek – intrikák, pálfordulások, körmönfont hazugságok általi, menetrendszerű agymosás – ugyanakkor változatlanok maradtak.

Az egyik legemlékezetesebb alakítást Simon Russell Beale nyújtja a filmben, az általa megformált perverz, szadista, törtető Berija, az NKVD rettegett ura a Gazda halála után látszólag 180 fokos fordulatot vesz, és a sztálini terrorral leszámoló népmegváltóként próbálja eladni magát, hogy így szerezze meg a hatalmat. De megéri a pénzét kihívója, a dumagép cselszövő Hruscsov is – az ő szerepében Steve Buscemi brillírozik –, aki az egyetlen szalonképes utódnak tűnik, és talán rokonszenveznénk is vele, ha ki nem derülne: a hatalomért minden gátlás nélkül hajlandó feláldozni akár több ezer ártatlan ember életét is. A fanatikus hívő típusát, Molotovot a Monty Pythonból ismert Michael Palin alakítja, aki a Gazdáért a feleségét is megtagadja és a hóhérok kezére adja; sokat elárul a kor és a rendszer abszurditásáról, hogy Sztálin legközelebbi emberei közül feltétlen hűsége ellenére éppen ő kerül halállistára.

Amellett, hogy a francia Fabien Nury képregénye alapján készült Sztálin halála meglepően valószerű, és nem is rugaszkodik el túlságosan a történelmi tényektől, egyáltalán nem akarja a hitelesség látszatát kelteni: az angolul beszélő főszereplők – szerencsére – tartózkodnak az orosz akcentustól, sőt, angolos beceneveken szólítják egymást (például Nicky Hruscsov); az egyik jelenetben még a liften is az angol OUT OF ORDER felirat szerepel annak orosz megfelelője helyett.

Badarság is lenne egy politikai szatírán a történelmi hűséget számon kérni, hiszen annak nem az a feladata, hogy dokumentálja az adott kort, hanem hogy olyan karikatúrát kanyarítson a témában, amely a mai társadalomnak is görbe tükröt állít. A Sztálin halála pedig ilyen téren csillagos egyesre teljesít.

Emellett a kiváló alakítások, a fergeteges párbeszédek és a finoman adagolt abszurd humor miatt is az év egyik legemlékezetesebb alkotása marad, hiszen nézhető és elgondolkodtató vígjátékot összehozni manapság már önmagában is ritka teljesítménynek számít.