SOROZATDARÁLÓ: Egy csodagyerek csodasorozata

Donald Glover neve utoljára a Solo film Lando Calrissianjaként, valamint a Childish Gambino művésznéven elkövetett fenomenális klipje apropóján járta körbe a magyar nyelvű sajtót, pedig van neki egy sokkal fontosabb alkotása is, méghozzá az idén második évadját lezáró Atlanta című széria. A komolyabb visszhang valószínűleg azért maradt el, mert az amerikai FX csatorna show-jának csak az első évada jelent meg magyarul. Mondjuk hasonló csúnyaság kifejezetten sok afro-amerikaikról szóló filmmel/sorozattal megesik errefelé, pedig így olyan kincsek kerülhetik el a figyelmünket, mint az Atlanta. 

Glover sorozata nehezen besorolható. Rövid, jellemzően 22–23 perces részei és poénjai miatt elsősorban komédiának mondhatnánk, de ennél azért összetettebb a helyzet, ugyanis társadalmi portréként, párkapcsolati drámaként, showbusiness-kórképként is helyt áll, és egy-egy epizód erejéig egészen szürreális területekre kalandozik el, sőt a második évadban akad egy egészen ijesztő, már-már horrorba hajló része is (a hatodik). A felszínen maradva a sorozat a kissé csóró, kislányát a se veled/se nélküled barátnőjével együtt nevelő Earnről szól, aki menedzserként dolgozik azon, hogy rapper és dealer unokatesójából, Paper Boiból jókora sztárt faragjon, de ezen az úton sok nehézséggel kell szembenézniük. Persze a helyzet ennél bonyolultabb: van, amikor több részben nem foglalkoznak a fő vonallal, és például komplett epizódot kap az, hogy Paper Boi elmegy fodrászhoz, vagy annak is egy teljes részt szentelnek az alkotók, hogy Earn szerelme, Van tanárként hogyan próbál megúszni egy iskolai drogtesztet, miután előző nap jól befüvezett. Olykor látszólag teljesen oda nem illő jelenetek (pl. egy gyorséttermi lövöldözés) is a cselekménybe keverednek, és pont az effajta kiszámíthatatlanság adja az Atlanta legfőbb báját. Itt tényleg sosem tudhatod, mi vár rád a következő epizódban. Látszólag jelentéktelen történésekre tudnak egy-egy teljes részt beáldozni, de teszik mindezt olyan frissességgel és szellemességgel, amivel csak nagyon ritkán találkozhatunk a tévésorozatok háza táján. Az Atlantában a szereplők látszólagos semmittevésében is sok dráma van, de a zseniálisan megírt szövegek, poénok és utcai életbölcsességek azok, amik mindezt igazán szerethetővé teszik, és persze a pazar színészgárda, külön kiemelve a Paper Boit játszó Brian Tyree Henryt, akinél flegmább és unottabb arcú embert még nem hordott hátán a földgolyó. Az elmesélt történetek szerteágazottsága ellenére ráadásul az Atlantának íve is van: a sok kis történés közben a karakterei fejlődnek, és a fő történetszállal is haladunk, még ha nem is a sorozatoknál megszokott tempóban. Glover szerint még egy szezon van az Atlantában, szóval, ha az égiek is úgy akarják, egy harmadik évad még benne van a pakliban.

Tóth Csaba