SOROZATDARÁLÓ: A sorozatgyilkos, akinek az áldozatait nem kereste senki

A Des becenév, amely Dennis Nilsent, a szürke brit hivatalnokot takarja, akit a nyolcvanas években tartóztattak le Angliában, miután egy vízvezeték-szerelő emberi csontmaradványokat talált a lakásához tartozó csatornában. A szaki értesítette a rendőrséget, a zsaruk a bűzölgő lakásban a csontokhoz tartozó többi emberi maradványra is rábukkantak, Nilsen pedig bevallotta nekik, hogy már régóta öl embereket, és az áldozata, akire rábukkantak, immár a tizenötödik volt. Ez már csak azért is döbbenetes és szégyenletes volt az angol rendőrségre nézve, mert fogalmuk sem volt arról, hogy egy sorozatgyilkos szedi az áldozatait. Hogy miért? Mert a nyolcvanas évek Nagy-Britanniájában nagy volt a munkanélküliség, rengeteg lett a hajléktalan, és Nilsen közülük választotta ki az áldozatait, ráadásul ebből a közegből is nagyrészt a melegekre és a drogosokra vadászott. Egy ital és egy meleg szoba ígéretével könnyedén csábította otthonába őket, ahol általában leitatta áldozatait, majd álmukban végzett velük. A tette következményeivel pedig sokáig azért nem kellett számolnia, mert áldozatai senkinek sem hiányoztak, egy-két kivétellel a kutya sem kereste őket.

A háromrészes sorozat (igazából olyan, mint egy hosszabb film: egy estébe simán belefér) nem azt mutatja meg, ahogy Des az áldozatait szedi, itt ő végig a rács mögött van. A sorozat főszereplője valójában a nyomozó, aki megpróbálja személyazonossághoz kötni a megtalált emberi maradványokat, hiszen az elkövető csak úgy ítélhető el, ha tudni lehet, kik azok az emberek, akikkel végzett. Desszel (a vérfagyasztó ridegséggel játszó David Tennant briliáns) leginkább a kihallgatószobákban találkozhatunk, ahol szenvtelenül részletezi, hogy pontosan milyen elmebeteg dolgokat csinált az áldozataival, és ez mondjuk David Fincher Mindhunterjéből talán ismerős lehet. Ez a sorozat azonban elsősorban nem Desről, és nem is az utána nyomozókról szól, hanem arról a társadalomról, amely hagyja, hogy az állampolgárai egymás után tűnjenek el anélkül, hogy ez bárkinek is szemet szúrjon. Azt mutatja be, mennyire szemet tudunk hunyni a szegénység és a segítségre szoruló embertársaink problémái fölött, és csak akkor vesszük észre a bajt, amikor már túl késő. És olyankor sem segíteni próbálunk, hanem inkább a saját felelősségünk szőnyeg alá söprésével vagyunk elfoglalva. A Des egy kiábrándító, szürke, tárgyilagos, hűvös és felzaklató társadalomrajz, ami ugyan a nyolcvanas évek Angliáját mutatja be, ugyanakkor nagyon könnyen magunkra ismerhetünk benne, hiszen nem kell messzire mennünk azért, ha társadalmi igazságtalanságokat akarunk látni. Az pedig tényleg mesteri, hogy ezt a mondanivalót egy sorozatgyilkos igaz történetének köntösében tudják bemutatni.