A lélek labirintusában

Ozon halál-gyász tematikájú filmjei közül erős opus az Utolsó napjaim, amely arról filozofál, megosztható-e a halálérzet súlya. A film fiatal főhőse rákos beteg, nincs rajta segítség. Pár hónapja marad arra, hogy rendezze utolsó napjait. A férfi különös döntést hoz, elmarja maga mellől a szeretteit – akik nem tudják mire vélni a viselkedését. Egyedül nagyanyjának mondja el a baját, kíméletlenül közölve vele: csak ő értheti meg a félelmeit, mert hamarosan ő is meg fog halni (a legkegyetlenebb szembesülés ez az elmúlás tényével). A férfi aztán kivonul addigi életviteléből, a haláltudattal magára maradva magányosan vegetál. Az Utolsó napjaim a fájdalomba merülésről szól, a Dupla szerető egy különös kísérletet vázol a pszichés fájdalom leküzdéséről. Mindkettő lélekölő film.

A Dupla szerető főhőse, Chloe (Marine Vacth) a hasi panaszai mögött megbúvó lelki problémájával pszichológushoz (Jérémie Renier) fordul. A páciens és a lélekgyógyász között pár ülés után kölcsönös vonzalom alakul ki. Szerelmet vallanak egymásnak, majd összeköltöznek. Chloe idővel felfedezi, hogy párjának, aki kedves és megnyerő férfi, nagy titkai vannak. Elhatározza, hogy feltárja őket. Kutatásának eredményeként rálel egy férfire, aki külsőre kiköpött mása a párjának, belső tulajdonságaival azonban a teljes ellentéte. A nő addig manipulálgat, míg egy különleges édeshármassá formálja a kapcsolatukat, melynek természetesen ő áll a középpontjában. Párja és párjának hasonmása is szokatlan szexuális praktikákkal köti magához, s ő vergődve a két férfi között (akikről szintén sok-sok elhallgatott tény derül ki) utat ad addig elnyomott, számára is ismeretlen vágyainak, tétován bolyongva a lélek labirintusában.

Ozon a sikamlós történetet merészen erotikus töltetű területen mozgatja. Az indítóesemény folyománya – a leigázás fokozatain előrehaladva – egyre valószerűtlenebbé válik, ami miatt kételkedni kezdünk a film minőségében. Attól viszont, ahogy a rendező a hitetlenkedve fogadható, hiteltelennek tűnő eseményeket döbbenetet keltőn fűzi illuzionisztikus láncolattá, olyan kvalitásra érezünk rá, amit csak igazán nagyok képesek megteremteni a vásznon. A vágy rejtett ösvényeinek már-már pirítóan illetlennek és eltúlzottnak tűnő, megmagyarázhatatlan fejezetei köré Ozon a Dupla szeretőben ámulatba ejtő varázslatot teremt képi eszközökkel (a galéria terei) és zenei aláfestéssel (felkavaró a zenei betét, mely akkor szólal meg, amikor a műtőbe tolják a lányt). Ezek az összetevők, valamint a lélek labirintusából felmutatott bizarrság és az a pimasz felhang vonz bele a filmbe, amellyel Ozon el akarja nekünk adni a legvadabb fantáziát követő, tragikusság felé sodródó meséjét. Attól függően állít erre vagy arra az oldalra, hogy milyen szemszögből láttatja a történéseket – az áldozatéból-e vagy a vétkeséből. Velünk ugyanúgy játszik, mint a szereplőkkel – fordulatról fordulatra kizökkent bennünket abból, amit addig hittünk.