Fény, végre igazi, erős fény!

Miklós Marcell a KísértésekbenSzlovák Judit felvételeKamondi, akárcsak a magyar film, kitalált a sötétből. Az alagút hoszszú volt, a derengő fényből sokára lett erős világosság. Előző filmjeivel, a Halálutak és angyalokkal, valamint Az alkimista és a szűzzel Kamondi még zavaros vizeken evezett. A költői látványvilág ugyan mindkét esetben izgalmas sorsokkal párosult, maga a történet azonban nem hordozott magában annyi erőt és feszültséget, mint most a Kísértések. S ami legalább ennyire fontos: a családi dráma minden szálon finoman ki- (és el-)dolgozott. Itt most történet van, hétköznapi történet, amelyben az anya egyedül neveli a fiát (bár a nevelési kérdésekben szinte hegyibeszédeket tartó, pénzes szeretője már be-besegítene), a fiú pedig (miközben hol az eltitkolt apját, hol a helyét keresi a világban) lánglelke égető kitöréseivel „formálja” anyját. Kamondi filmje elsősorban róla szól: Marciról, a tehetséges egyetemistáról, aki nem tudja eldönteni, kinek (vagy minek) higygyen. Csinos barátnője érzéki csábításának, a számítógépes bankrablás páratlan örömének, esetleg nehezen meglelt, alkoholista apja szabad, de bukott életének, vagy az anyja által képviselt, sokszor értelmetlennek látszó értékrendnek. Az „ébredést” egy különleges képességű, tiszta lelkű, tízéves cigánylánynak köszönheti a fiú, hiszen az ő közreműködésével szabadul ki anyja erős, rajongó szorításából és barátnője érzelmi csapdájából. Nagyszerű alkotás Kamondi filmje. Valósággal lüktet a története, a színészek pedig a lehető legjobb formájukat hozzák. Básti Juli az anya szerepében fenomenális. A színművészetis Miklós Marcell minden gesztusa hiteles. Seress Zoltán a szerető alakjában hibátlan. Kamondi nagy felfedezése a mágikus erejű „cigányhercegnő” szerepében Kovács Juli, aki a magyar film „fekete Árvácskája” lehet. Könnyen formálható, eredeti tehetség. Komoly magasságokba repülhet a színészi pályán.

Hosszú volt az alagút, írtam az elején. Hosszú és sötét. De még a sötétből is a legsötétebb. Az idei szemlével azonban, úgy tűnik, lezárult e nehéz korszak. A fényt, a változást végül is azok hozták meg, akiknek ez volt a feladatuk: a legifjabb nemzedék. Harminc egész estét betöltő játékfilm szerepelt az idei szemle műsorán. Ebből tíz alkotás elsőfilmes rendező munkája. A tény magáért beszél. És ha hozzáteszem gyorsan, hogy a másik tíz film alkotója is a fiatal rendezők népes csapatából került ki, akkor már nem is annyira meglepő, hogy az idei szemle az új szemléletű és a friss gondolkozású filmeseknek biztosított bemutatkozási lehetőséget. A „2002-sek” pedig nemcsak áttörtek a „fronton”, hanem győzni is tudtak. Világlátásuknak és életfelfogásuknak köszönhetően pedig új útra terelődik a magyar film sorsa. Ott, ahol eddig csak a kín, a keserűség, a fájdalom, a megalkuvás, a megalázás, az önsajnálat és az önmarcangolás húzta egyre mélyebbre a nézőket, most felvillan a remény, viszszatér az elveszettnek tartott hit, és értelmet kap az élet. A sárból, a vérből és a mocsokból lép ki a magyar film, eltűnik a vászonról a „lila művészet”, az értelmetlen, nyakatekert történetek után ismét érdekes, elevenbevágó, emberi sorsok kerülnek a vászonra. Van kivel azonosulni, együttérezni, van kiért sírni, mosolyogni, ismét vannak „tükrök”, amelyekbe jó belenézni.

Fekete Ibolya Chicója, aki Latin-Amerikában született félig magyarnak, félig spanyolnak, félig katolikusnak és félig zsidónak, s mégis kommunista nevelésben részesült, Karlovy Varyban már győzött tavaly. A 2001-es szemlére ugyanis a vágóasztalról, befejezetlenül hozták el a filmet. A kész alkotást csak most mutatták be, és meg is kapta a fődíjat. Paradox helyzet: előbb külföldön nyert a film, s utána Budapesten.

Az új generáció átütő tehetsége nagyban megkönnyítette a zsűri dolgát. Ebben az évben nem volt gond kiosztani a legjobb elsőfilmes díját. Még akkor sem, ha erre többen is érdemesek lettek volna. Hogy a végén mégis Pálfi György kapta, azon senki sem csodálkozhatott. Ez a huszonnyolc éves, igazi bravúrt produkáló titán valami olyat tett le az asztalra, aminek sem a magyar, sem az egyetemes filmművészetben nincs párja: egy padon ülő öregember csuklásával mutatja be egy festői falu életritmusát, de azt is úgy, hogy a film minden szereplője szótlan marad, csak a gesztusaival beszél. Hetvenöt perc az élet hangjaival, zajaival, zörejeivel, miközben mindent értünk, sőt egy páratlan gyilkosság tanúi vagyunk. Hukkle. Ez a film címe, amelyet (tévedésből!) sokan hákl-nak ejtenek, pedig nem angol a szó – egyszerűen „csuklásutánzó”.

Két díjat is kapott Mundruczó Kornél filmje, a Szép napok. A zsűri különdíját és a külföldi kritikusok elismerését. Mundruczó a fiatal magyar film egyik legragyogóbb tehetsége. Tudása megalapozott, stílusa kiforrott, tapasztalatainak tárháza korát meghazudtolóan gazdag. Témája izgalmas, kérdésfeltevése fájó, az út, amelyre magával viszi a nézőt: megrázó és maradandó élmény. Már első filmje, a Nincsen nekem vágyam semmi is követ dobott a magyar film akkor még sötét, feneketlen tavába. Tavaly bemutatott rendezése, az Afta egyebek közt Oberhausenben, Krakkóban és Szentpétervárott nyert, és alighanem ugyanez a diadalút vár a Szép napokra is. Hőse (ugyanaz az érzékeny, minden rezzenésével hiteles Polgár Tamás, aki az Afta főszerepét alakította) nevelőintézetből szabadult, és minden vágya egy útlevél, hogy eljuthasson a tengerhez. A film azt a néhány hetet mutatja meg, amíg az álom valóra válik – miközben a fiú a rossz erős szorításában vergődik. Választási lehetőségei adottak, a jó úton azonban csak rosszat tud lépni. Kemény és kegyetlen film a Szép napok. Tóth Orsolya, a film női főszereplője (másodéves a színművészetin!) a legjobb női karakteralakítás díját kapta.

A díj nélkül is értékes alkotások közül két drogdrámát és két vígjátékot „díjaztam”. Dettre Gábor Felhő a Gangesz felett és Dér András Kanyaron túl című alkotása a magyar filmben eddig soha nem tapasztalt leplezetlenséggel vetíti elénk a drogfüggők, vagy a szertől már szabadulni akarók gyötrelmes életét. Dettre filmjében a főhős többszöri sikertelen leszokási kísérlet után akar végezni magával. Aztán egy nap találkozik valakivel, aki megpróbál segíteni rajta. A kérdés már csak az, ki tesz meg többet a gyógyulásért. Ternyák Zoltán és Tóth Ildikó a színészet magasiskolájával ajándékozza meg a nézőket, de semmivel sem marad adósunk a Kanyaron túl főszereplője, Dér Denisa sem, akinek két lehetőség közül kell választania: a földi szerelmet kínáló Tamás és a földöntúli harmónia lehetőségét felajánló fiatal pap segítsége között. Dettre filmje végig marad a földön, Dér alkotása majdnem „elszáll”. Dettre az emberben bízik, Dér Istentől várja a segítséget.

Legtöbb nézője bizonyára Herendi Gábor Valami Amerika című filmjének és Koltai Róbert Csocsójának lesz. Ez utóbbi ugyanolyan kedves, megmosolyogtató és egy kicsit „csehes” alkotás, mint amilyen a Sose halunk meg volt, Herendi első filmje pedig, amelyben három testvér (Szabó Győző, Pindroch Csaba és Hujber Ferenc) nagy kalandjain szórakozhat a közönség, az elmúlt évek kínálatát is számba véve a legmulatságosabb, legszellemesebb magyar filmvígjáték. Egy filmmel két filmet pedig úgy adhat a rendező, mint például Szabó Ildikó a Chacho Rommal. Színesben egy romantikus, kalandos cigánymesét, fekete-fehérben pedig a gyilkos valóságot, az eddig inkább elhallgatott, mint terítékre került cigány Holocaustot. A kettő együtt: édes és keserű. De én valahogy a szemle plakátján lévő filmszalagra emlékeztető csokoládét is ilyennek hittem. Bár a mogyoró tejcsokit sejtet, a szín meglehetősen sötét. Olyan ez is, mint az életünk: hol édes, hol keserű.