Felturbózott látvány

A két ikonikus figura egymás mellé – pontosabban egymással szembe – kerülése egy produkcióban azonban még nem garancia arra, hogy az év várva várt mozijaként hirdetett mozgókép „legyőzze”, még inkább meggyőze a nézőt is. Ahhoz, hogy átütő, meggyőző legyen, mindenképpen szükség lenne árnyalt karakterekre épülő, jól megírt, átélhető történetre. Az egymás mellé került hősök köré sajnos nem kerekítettek világraszóló tartalmat. A sok égő, sötétből villódzó szín, a remek, káprázatos formák (a parádés design), a pompás pirotechnika, vagyis az a csinnadratta, amelyet a látvánnyal megteremtettek – s amelyet a dobhártyát remegtető hangzással felerősítettek – egy idő után vontatottá, terjengőssé válik, mert a sorjázó, rengeteg akció nem épül be egy jól követhető és (a műfajon belül) hihető, megérintő történetfolyamba. A film nem szól másról, mint az összecsapásokról, a túlméretezett agressziókitörésekről, amelyekben mindenható figurák feszülnek egymásnak. A kiinduló vagy alaphelyzetet az adja, hogy a két hős megharagszik egymásra. Batman (Ben Affleck) azért támad Supermanre (Henry Cavill), mert lerombolta Metropolist, Supermannél pedig Batman azzal húzza ki a gyufát, hogy túl könyörtelenül és brutálisan bánt bűnözőkkel, megbélyegezte őket (denevérfigurát égetett a bőrükbe).

Össze is csapnak keményen, de a végén mégsem egymást pusztítják el – Superman a kryptoni képességeinek köszönhetően egyébként is legyőzhetetlen –, hanem összefognak a közös ellenség, a főgonosz Lex Luthor (Jesse Eisenberg) ellen, aki ott áskálódik a háttérben, s úgy irányít, hogy mindenki mindenre ráfizessen. A két szuperférfinek a Luthor, valamint a Doomsday nevű ritka ronda lény (mert a hatás kedvéért kell egy nem földi teremtmény is) elleni támadásban egy bombanő, Wonder Woman (Gal Gadot) siet a segítségére, aki már rafináltságával és előrelátásával is túltesz az erejüket fitogtató férfiakon.

A film nagy leszámolást követő, utolsó tíz-tizenöt perce, vagyis a temetés, na, az mozi! Annak mélysége van. Ötletes, szellemes, megtévesztő, látványos, tartalmas, sejtelmes, mágikus, csupa nagyszerűséget kifejező jelzővel illethető. A két helyszínen zajló temetés (nem lőjük le a poént, ezért nem áruljuk el, kit rejt a koporsó – a koporsók) fenségesen előkészíti a talajt és felkészíti a nézőt a következő epizódra, a folytatásra, merthogy lesz. A sok hűhó akció – vagyis, ami a temetést megelőzi – olyan, mint a tűzijáték. Tódulunk rá, szájtátva nézzük. Pedig nem több csillogásnál, szép formák semmibe hullásánál és durrogásnál. A Batman Superman ellen – Az igazság hajnalát is szájtátva és ámulattal lehet nézni. Belefelejtkezve a csomagolásba. Amit mutatni lehet pusztításból, autós üldözésekből, hajigálásból, rémek maszkírozásából, fényből, színből és (technikával) térbe modulált festői képekből, abból csordultig van ebben a filmben. Olyan nagyágyúk is beleteszik a tehetségüket, mint Ben Affleck vagy a mindig remek Jeremy Irons. Az összteljesítmény mégsem tud megrendítő lenni. Bár így sem lesznek kevesen azok, akik egyszer majd azt mondják: a Batman és a Superman szuperbulijaikon nőttek fel.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"224370","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]