FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: A kőkert

A Velež hatalmas szikláin már induláskor fekete fellegek gyülekeztek. Úgy nyomta el Jét az álom, ahogy a hűs eső a forró sziklákra csapódott. Mire magához tért, az utasok – az orvostól hazafelé igyekvő nénik, bácsik, zajos diákok – lassan elfogytak. „Már egy órája ott kellene lennünk”, mondta a mobiljára pillantva, „hol vagyunk?” Az alsó Neretva kiszélesedő völgyében szétszórt falvak között kanyargott. Hol egy dzsámi, hol egy Dalmáciát idéző templom – vagy a háború után épült új, magas tornyokkal. Akár a kutyáknál, a területek mindenhol jelölve, pisi helyett persze zászlókkal: hol a Federációé, hol egy horvát zászló, hol az iszlám zöld zászlaja. Hol magas kereszt, hol minaret. „A gúglimapsz szerint csak egy óra volt az út”, morog Jé értetlenül. „Faluzós buszra szálltunk”, nyögi Té egykedvűen. 

A falunevek egyre viccesebbek: Bivolje Brdo, Domanovići, Bobanovo Selo, Crnici, Aladinići, Plješivac-Kula, Kozice… A sziklás föld vöröslik, az ég sötétlik, esőcseppek verik az ablakot. Búza nemigen terem itt, az elszórt házak között hosszú szőlősök, őszibarackfák hullámzó sora kúszik a dombokra. Nem sokkal azután, hogy a Mostar felől vezető főútra kanyarodik a busz, amelyen valóban egy óra lett volna az út, elhaladnak a nekropolisz mellett, Ká felugrik, a sofőrhöz rohan, megállítja – mert megálló egyébként nincs, eddig sem volt. 

Amikor leszállnak, már rézsút esik az eső a metsző szélben, nyoma sincs a tegnapi negyven foknak, a magas szirtekről csap le a völgyre a végítélet, tépi Té szőke loboncát. Máris bemenekülnek az épületbe, odabenn egy halálra unt hercegovka üldögél, talán nyári diákmunkás, látogató egy szál sem. Jegyet vesznek, őgyelegnek, várják, hogy alábbhagyjon a zápor. De csak csitulni látszik, ekkor kimennek, a köveket nézegetik. Radimlja nekropoliszában találhatók Bosznia talán legszebb faragott stećcijei. Annak idején még az osztrák–magyar uralom idején hordták ide őket, útban voltak ugyanis a mellette elhaladó útnak. Csontok tehát nincsnek mindegyik kő alatt, de psszt, ezt nem tudják a látogatók. A táj maga is archaikus, keleten a völgy fölé magasodó szirteken, ahonnét a metsző szél fúj pihennek Daorson romjai még a rómaiak előtti illír korból. A stećcik kora persze sokkal későbbi. Az ábrák a köveken mégis mintha egy időtlen múltat tükröznek, elrajzolt alakok, hatalmas kézzel intenek a perc emberének az örökkévalóságból. Nyitott tenyerük felett karika, talán a Nap, talán a Hold. Válluk felett felajzott íj. Feltűnik a kard, az íj, a vért és a kereszt meg a félhold – noha jóval az ottomán hódítás előtt faragták. Primitív báj, naiv rajzolatú emberalakok, férfiak, nők, gyerekek. Lovagló figurák vadásszák a szaladó szélben a szarvast, egy másik stećakon kolót táncolnak örök mozdulatba fagyva, mint a barlangrajzok. A kőkertben az idő terem, a nap mindig fenn van, a hold mindig telik, a rózsa mindig nyílik. Az örökkévalóságba, hiába koptatja az eső, a szél. 

Mak Dizdart is megihlette a kéz a sziklán motívuma, Radimlja című ciklusában a Kőalvó kötetben írja: „E kéz szólít, hogy felemelkedj / s alaposan megnézd kezedet // E kéz serkent, hogy fellélegezz / s elgondolkodj két kezeden.” – fordítja Ká.