FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: A kőalvók

Olvasta Ká a buszban Jé mobiljáról az archaikus sorokat. A stećcik sírfeliratai nemcsak régiesek, de egyszerűek és nemesek, s talán pont ezért tartott oly soká, míg lefordította – addigra már Kelet-Szarajevóba kanyargott a busz a város fényei feletti meredélybe vágott bekötőútról (Put Mladih Muslimana). Az ún. bosančicával írták őket, a cirill írás középkori bosnyák államban használatos változatával. „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében Ámen. Imé itt nyugovék Batić Mirković fejedelem nemes földjében az Isten és a dicső úr, Tvrtko király, bosnyák fejedelem kegyelméből. Visokóban kórságba estem vala, s Dubokóban virrada fel végnapom. Ez jelet állította Vukava asszony cselédimmel, kik életemben szolgáltak vala, halálomban is szolgálának.”

Ezt a feliratot is több hasonlóval együtt Asbóth János közölte először (bár nem pontosan), Kállay Béni, Bosznia kormányzójának titkára, aki az 1880-as évek elején kétkötetes monográfiát közölt a Monarchia eme új tartományáról. Igaz, nem ő volt az első, aki a bogumil hipotézissel rukkolt elő a stećciket illetően, hanem Arthur Evans, aki néhány évvel korábban járta be az immég török Boszniát – mondhatni, itt gyakorolt, később ő tárta fel Krétán a knósszoszi palotát.

A középkori bosnyák állam ugyanis, mely az évszázadok alatt többé-kevésbé függött a Magyar Királyságtól (épp a sírfeliratban említett II. Tvrtko Kotromanić bán volt az első, aki királlyá koronáztatta magát 1421-ben), az „eretnek” mozgalom miatt gyakran volt annak céltáblája. A keresztes hadjáratokat a bogumilok ellen vezették, amely a Bolgár Cárságból terjedt el – sőt, később egész Dél-Európában (a katarok neve a montenegrói Kotor/Cattaroból ered). Oda vélhetően az örmény paulikiánusok „exportálták” a mozgalmat, amely a manicheizmus oldalhajtásának tekinthető, s így az antik gnoszticizmus tövéről sarjad, melynek apokrifjeit az egyiptomi Nag Hammadiban találták meg. Asbóth elmélete szerint a bosnyákok, akiket ő törököknek nevez vallásuk és kultúrájuk okán (bár ugyanazt a délszláv nyelvet beszélték, mint a helyi pravoszlávok és katolikusok), az ottomán hódítás után az iszlámra tért bogumilok utódai. Hogy e történelmi krimi végkép megoldhatatlan legyen, nem maradt fenn semmiféle írásos emlék, amely a bogumilizmust egyértelműen bizonyítaná – eltekintve néhány ószláv fordításban fennmaradt apokriftól, amely az egész pravoszláv világban ismert volt. 

Nincs tehát megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy a kövek „bogumil sírok”. S ahogy az a Balkánon lenni szokott, különböző elméletek kaptak hajba: a bosnyákok a bogumil hipotézist támogatták, a horvátok szerint ezek katolikus sírok, a szerbek szerint pedig pravoszlávok. Dubravko Lovrenović, a téma szakértőjének friss elmélete szerint a sírkövek nem függtek a különböző felekezetektől, s inkább amellett érvel, hogy a régi szláv pogányság és a kereszténység különös elegyéről lehetett szó. Kitudja.

Mak Dizdar, hercegovinai költő 1966-ban kiadott remek verseskötetében ezt az elveszett pogány-bogumil világot teremti újjá. A faragott stećcik motívumaiból lenyűgöző költői nyelvet teremt. A címe, Kameni spavač – azaz: A kőalvó. Ká a Napkrisztus (Sunčani hristos) című vers elejét fordítja Jének: „Sem az élet, sem a halál nem illet engem / Én vagyok az épp, ki annak árnyában leledzek / mely a valóban / örökké való” – avagy: „mely a korban / kortalanul” – teszi hozzá Ká, lost in translation. 

Száz Pál