FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: A kőállók

Kához és Jéhez hasonlóan az utazó meglepően gyakran találkozhat ezekkel az emberkéz faragta kőtömbökkel, Bosznia kies nyergeken átvezető útjai mellett éppúgy, mint Hercegovina széltépte, sivár fennsíkjain, de bőven előfordulnak Dél-Dalmáciában és Szerbia meg Montenegró keleti vidékein is. Stećci (egy. sz. stećak) – így nevezik őket, mely az állni, álló (stajati, stojeći) szó archaikus formája. S ott állnak ezek a kőalvók, megkülönböztetett helyeken, ahonnan a tág vidéket belátni, állnak, és nézik, hogy buknak el a sugarak a nyergek mögött. A törökök ügyet sem vetettek rájuk, pogányok vagy sem, óvakodtak a holtak nyugalmát zavarni, hiszen a nép vélekedéseiben pusztán annyi a közös, hogy sírkövekről van szó. 
 

A tudománynak annyit sikerült tisztázni, hogy a köveket a középkori bosnyák állam idején és területén emelték, ezek nemesi sírok. E kor ért véget Tomislav király halálával és az ottomán invázióval – nem sokkal később ez a temetkezési hagyomány kiveszett. A kőállók ott állnak évszázadok óta, nem izgatja őket, melyik nép menekül honnan és hova, mely kezek gyújtották meg a tüzeket, és kinek a vérét issza be a föld, amelyben egy megálmodható elveszett királyság lovagjai porladnak. A kemény tél rétegekben nyúzza le a kövekről a mázt, a mohák apró gyökereinek őrlőmunkája, ugyan miféle idő ez több tonnás ormótlanságukhoz. Ha a kánikulába becsapó hűvös esőtől lepattognak is szilánkok, ha a bóra koptatja is homlokuk, csak merednek egykedvűen bele a vakvilágba, őrködnek a kőszemek. Némelyiket sok pénz árán kiemelik, múzeumba viszik. Mások csak telente kerülnek a felszínre, miután a völgyben emelt gáton leeresztik a vizet a tavaszi áradásokra készülve, amikor a hegyekben elolvad a hó. Mi tesz az az ötéves terv, amely 1953-ban vízzel árasztja el a völgyet az energiáért, több falu lakosságát kitelepítve – a víz alatt mered tovább. Mit számít drug Tito, Karadžić, vagy akár Szulejmán szultán? Minden semmi, a kőállók csak meredten állnak. Különben, böki meg Ká Jét, a Jablaničko jezero gyönyörű, csütörtökön meglátod, mellette visz az utunk Mostarba – a medrében meredező stećciket éppen az idei télen szállították el.

Sok faragott is van köztük, tele különös motívumokkal, tekeredő indákkal, egy boldog kor arctalan sokaságával, akik kolót táncolnak, vadászni mennek – mondja később Ká. És ott a különös jelek, a kereszt, a félhold, a rózsa. A kardot markoló kéz. Majd megnézheted a múzeumban, némelyeken még sírfelirat is szerepel, mondja, s váratlanul megböki Jét, aki a mobiljával vacakol. A kanyaron túl a távolban feltűnik Szarajevó, a völgyben a minaretek tornyai, polipként a domboldalakra kúszó utcák, messzebb a planina nyúlik el a lakótelepek csipkesziluettje mögött. Na, visszajött a hálózatom, mondja Jé, és nyomban nekifog kigúglizni egy sírfeliratot. Ezt fordítsd le nekem, mutatja Kának a mobilját, rajta egy kőálló sírfeliratának átirata. Hú, várj csak, ez nem csak úgy megy.