Felhőkarcolóromok árnyékában

# Legalábbis nem árt, ha elmondjuk, hogy az ötvenedik életévéhez közeledő költőnk elmúlt tizenkét esztendeje sok mindenről mesél, politizálásról, lapcsinálásról, kiadóalapításról, a közéleti publicisztika rendszeres műveléséről egyebek között, csak a versírásról nem. Igaz, l992-ben napvilágot látott egy kötete, a negyedik, Inzultusok kora címmel, azonban a benne szereplő versek még l987–l989 között születtek, valamint tavaly újra kiadta bővített és átdolgozott változatban, szép köntösben a gyermekekhez szóló Időbolt című verseskönyvét. A felnőtteknek egy publicisztikai kötetet készített és kínált, Csapdában címmel jegyzeteinek, glosszáinak, kommentárjainak, gondolatfutamainak válogatását néhány novella kíséretében. Mindez éppen Barak László szatirikus élű, gyakran lázadó hangvételű költészetének, bátor, szókimondó közéleti publicisztikájának, egyszersmind magatartásának ismeretében tűnhet meglepőnek. Mármint az új versek, verseskötetek hiánya az elmúlt évtizedben. És annál is inkább, mivel a költészet valójában folyamatos önkeresés és önmeghatározási kísérlet, legyen bár tárgya közösség, korérzelem, sorskérdés. Vagy, mondjuk, forradalom. Erről jut eszembe újfent – noha elképzelhető, elmentem mellette –, nyolcvankilenc novemberének, a rendszerváltó bársonyos forradalomnak, szemben még hatvannyolccal is, nem szólva ötvenhatról vagy Petőfiék negyvennyolcáról, tulajdonképpen nincs költészete, jobbára csak prózai művekben, tanulmányokban jelent meg. Persze, revolúció ide, forradalmi hevületű költő oda, a versírásban is lehet szünetet tartani, bizonyos körülmények hatására a lelki és tudati mozdulások más irányba fordulhatnak, vagy Pilinszky híres mondatát idézve: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.”

Na már most, Barak László mintegy reakciójaként a távolból is szeretett New Yorkja ellen elkövetett szeptemberi terrortámadásnak – élve az iménti fordulattal, még ha enyhe képzavart okozunk is vele – hirtelen csapott egyet a szárnyával, és az elenyészett meztelen felhőkarcolók magasából, az égő hústól szagló éterből lírai szépelgést mellőző, de sokatmondó címmel – Úgyis kicsinálnak – olyan verseskönyvet hozott le asztalunkra, melynek már az előszavában figyelmezteti „az óvatlan olvasót, hogy a kötetbe sorolt versek, nem beszélve egyes meglehetősen hétköznapi – mindazonáltal a nyomdafestéket látnivalóan jól tűrő – szavakról, alkalmasak a lelki nyugalom megzavarására”. Lám, bizonyos körülmények hatására a poétában azonnal vissza is mozdulhat a lélek és a tudat a költészet mezejére. Ha nem történik meg az, ami szeptember ll-én New Yorkban megtörtént, abban a városban, melynek egyik felhőkarcolója már az Inzultusok korának borítóján is látható, akkor, a költő saját bevallása szerint, csak két év múlva, ötvenedik születésnapjára jelentetett volna meg új verseskötetet. Barakban egy világ omlott össze az ikertoronnyal, világlátásának, szabadságeszményének egyik meghatározó szimbólumába vágott bele pusztító villámként az ember. Ezt nem lehet vers nélkül hagyni, illetve ezt sem, és átírja, aktualizálja az Inzultusok korában szereplő két New York-i versét. Már nem eltévedt madár gubbaszt a híd pillérén, hanem sakál, és nem a másik cellába ért szárnyak nélkül is a költő, hanem a másvilágra. És ezen a ponton ugyanúgy áldozatnak érzi magát, mint akik odavesztek a World Trade Center emeletjeinek tucatjain. Mindazonáltal van kellő ereje és indulata, hogy a másik korábbi verset, Az én New Yorkomat, Filmszakadás cím alatt ezúttal, alaposan megfejelje, a privát szféra beemelésével egyúttal világnyivá tágítsa az önmagán amúgy is túlmutató tragédiát: „most már annyi! / álmodhatod / a két bazi nagy tornyot / Manhattannel együtt / az egész kibaszott világ / házadba / szobádba / az asztalodra / kénköves robajjal / ágyadra omlott / megszentségtelenítve / az otthon / a komfort / a lélek teremtő csendje / nem üt többé ugyanúgy / vagy kussol az óra / röpcsit rajzol egy kölyök / nem veled / – a sátánnal tér majd nyugovóra.”

A kötet többi 19 verse mintha csak az ikertornyok füstölgő romjainak árnyékában született volna, pedig korábban keletkeztek, csak szerzőjük még folyóiratban sem engedte őket az olvasó elé. Tehát nem volt azért az a szünet annyira szünet. Bennük hazatérünk ugyan New Yorkból, ám a sakál, a Sátán vagy, ha úgy tetszik, „az újrateremtő bűn” itt is munkálkodik, csak középkelet-európaiasan, különböző alakokat öltve, alakokba bújva, és alattomosan, de azért annyira nem, hogy ne vegyük észre, ne vegye észre a problémaérzékeny költő, aki a könyv főcíme alá azt írta, Hétköznapi versek. Mintha mindaz, ami e honban az elmúlt évtizedben történt, méltatlan lenne rendes versbe. Fennköltebben: költeménybe. Van benne valami. Ez azonban semmit nem von le a kötet értékéből, sőt szememben ritka és kiemelkedő közéleti tett a költészet nyelvén, melybe helyenként szervesen keveredik – sajátos többletértékként – a kocsma intellektuális, őszinte és szókimondó világánák a nyelve. Ez a nyelv, félreértést kerülendő, nem egyenlő a trágár kifejezésekkel. Arról a nyelvről van szó, amely bonyolultnak tetsző jelenségek, összefüggések hétköznapi értelmezési gyakorlatában jelenik meg, tegyem hozzá, szenvedéllyel telítve: „mind okos pofa / mind annak látszik / ha nem ők lennének / mások ülnének ODA / hisz e világi a státus / van belőle bőven / csak menni kell / nyomulni valamerre / mindegy a jónép / miként akarja / hol számlán az ész / vagy épp a zsebben / az öröklét ottan: / magasról le van szarva”. Élet és halál, lét és nemlét kérdései az ezredforduló „díszpolgáraival” a főszerepben, valamint díszletei között, ahol „közpénzen lesz a pulykából csalogány”, ahol „nyárson csemegézik / néhány bomba nőci / a lármát / gorilla őrzi / kézcsók cuppan / – kérlekalássan! – / snitt! / megbotlik a fény / egy úrhölgyi frizurában / nincsenek árvák / nyomorultak / csak kocsimárkák”, ahol ugyanakkor „a szavak könnyűlovassága / nem érdekel már senkit”. Ilyen a világ, mondja Barak, „nyomorba szédül”, morális értelemben is, „ilyen a világ / divat és pénz járványa / maga az élet szédült bele / e szappanoperába”. Indulat, fájdalom, szomorúság, irónia és önirónia, itt-ott lírai vagy elégikus hangvétel változatos, de mindenképpen dinamikus formai alakzatokban. Talán éppen ennek és persze a New Yorktól e tájakig húzódó tartalmi párhuzamoknak, valamint a hasonló élet- és léthelyzetek „bennszülött” költői megidézésének köszönhetően érezzük úgy, hogy a kötet darabjai mind tematikájukban, mind kommunikációs stílusukban össze-, azaz egy irányba tartanak. „Hazaszédülsz végül / hiába mondták: öld meg! / pénzt kutatva segglikadban / nyomul az asszony / – feminizált vadkan – / majd szolárium / csevej egy nyegle partin / frizurának szasszon / olvasmánynak gagyi magazin / és rájössz: / a szomszéd füve mindig zöldebb / – az új világban is…”