Félbehagyott gátlástalanságok

Mindig választhatunk, sőt valójában folyton erre kényszerülünk már az egyes mondatok szintjén is, hiszen sokszor tudtunkon kívül is izgatottan találgatjuk, vajon mi lesz a vége.

Veres István erdejében is kedvünkre tekereghetünk. Vannak itt nyírfákkal szegélyezett nyárfákban végződő ösvények, ködösek vonatozó nyugdíjasokkal, fokhagymaszagúak gátlástalanokkal, és végül olyan ösvény is van, ami az országútra, majd onnan egyenesen a halálba vezet. Útközben Dominikák ezreire, emberrabló agyagjetire, drogfüggő és ennek köszönhetően a vakondtúrásokon keresztül akár Kínába is átmászó „hősökre” ismerhetünk. Ezek a találkozások otthonos idegenségükkel nyomot hagynak bennünk, igaz, többnyire csak egy-egy sommás megállapítás vagy álbölcsesség formájában, de mindezek dacára mégis kíváncsian tovább baktatunk. És ha egy-egy ösvény hirtelen zsákutcába torkollik, vagy a sűrűben esetleg eltévedünk, a mindentudónak egyáltalán nem mondható hang, az elbeszélő nem vezet kézenfogva bennünket, hiszen fogódzói éppen olyan zárt jeleknek bizonyulnak, mint maga az anyag, amiből készültek. Így az élet sokat firtatott kérdései (szerencsére) megválaszolatlanul maradnak, hiába indultunk el erre a kalandra. Summázatul elmondhatjuk, hogy ismét elkapott „bennünket a nagy hüllőáradat, kavarogtak a síkos testek mindenfelől, teknősök, gyíkok, varánuszok, mi meg vonaglottunk velük együtt, bele a színesen fénylő, sikamlós semmibe. Közben mintha mindent megértettünk volna (…), az élet nagy kérdéseit, amiket egymás fülébe igyekeztünk beleordítani, de másnapra az egész eltűnt hüllőstül-mindenestül, mindössze néhány sötét ábra maradt az emlékezetünkben”. Ilyesféle állapotba kerülünk Veres István erdejének bebarangolása után.

Mindezért a nyelv hömpölygése, itt-ott töredékes volta, az asszociációk áradása, a hasonlatokban rejlő humor és irónia, az információk meglepetésszerűsége és a műfajra jellemző csattanók hiánya a felelős, hiszen valami különösen megmunkált, de mégis ingoványos talajt ad a novellák történéseinek, de cseppet sem rossz értelemben. Járnak-kelnek, botladoznak, száguldoznak, életstratégiákat próbálgatnak, kapcsolódási pontokat keresgél(né)nek a szereplők, akiket akár antihősöknek is nevezhetnénk, de ez nem lényeges. Legalábbis az ő szempontjukból nem az, hiszen a szimbolikus szegény legény módjára való szerencsepróbálás, a segítőkkel való találkozás, illetve a királylány kezének elnyerése számukra nem komoly létkérdés. A már szinte mesébe illő abszurd vagy éppen az életmód átértékelésére ösztönző események náluk alig érdemelnek egy-egy vállrándítást, viszont banális kimagyarázásokból kapunk eleget. Így marad a Nyírfaliget című novellában az árokba fordult János továbbra is kamionsofőr, és nem lesz belőle menedzser, sem a szegények pártolója, mert (állítólag) nincs egy rendes inge, amit fölvehetne az állásinterjúra. A veszteségek értékelése (ha egyáltalán van ilyen) is mellékes, gyakran észrevétlenül épül be a további történésekbe (ha egyáltalán vannak ilyenek). A Gátlástalan fokhagymaevők című novellában jelentéktelennek bizonyul a kétszeresen is megcsalt férfi számára az azon való morfondírozás, hogy annak idején szeretőjének szeme sarkába az emlékezés ültette-e ki a könnycseppeket, vagy a temérdek elfogyasztott fokhagyma.

A felületesség ironikus túlhangsúlyozása, a sablonokkal való variálás minduntalan meghökkentő és zavarba ejtő kérdéseket vet föl, és válaszol meg éppen olyan elbizonytalanítóan. Félbemaradt következtetésekbe, alig-próbálkozásokba, a közhelyek fonákjukon való szerepeltetésébe és ezek értelmezhetőségének sokféleségébe kapunk bepillantást. Veres István sokszor vázlatosnak tűnő, lezáratlan novellái egy olyan tudatfolyamszerű történetnek, legendának hatnak, amit a semmiségek hol véletlenszerű, hol meg nagyon is tudatos egymás mellé helyezése tart össze.

A kötetben elszórt (és amúgy is már meglovagolt) irodalmi utalások (mint Márai gyertyáinak csonkig égése, József Attila dinnyehéja stb.) néha talán már kissé kínosak, de csak egy szemöldökráncolás erejéig. A lényeg, hogy Veres István novelláskötetének szövegei arányosan illeszkednek egymáshoz, és plasztikus képet adnak az első kötetes szerző írásmódjáról.

(Veres István: Galvánelemek és akkumulátorok. Pozsony, Kalligram, 2011)

Fodor Regina