Kultúra

Fájó képek Bartók zenéjéhez

Budapest | Nem igazán ismert alkotója a huszadik századi magyar festőművészetnek a csíkmindszenti születésű Nagy István. Pedig a legnagyobbak egyike. Katonaportréit az első világháború idején készítette, csendéleteit, táj- és arcképeit főleg Erdélyben, később Magyarországon és Jugoszláviában. Alkotásaiból a budapesti Kieselbach Galéria rendezett kiállítást.
Szabó G. László

2019. szeptember 9. 16:30

Nagy István: Kopasz fák házakkal, 1911 (Képarchívum)

Témaválasztása révén az alföldi iskola festői közé sorolják, ezzel együtt mégis a modern magyar festészet egyik legjelesebb képviselője. Mednyánszky Lászlóhoz hasonlóan ő is termékeny alkotó volt. Több mint négyezer számon tartott műve közül a legtöbb magángyűjteményben van, de nem egy alkotása látható a Magyar Nemzeti Galériában, a szabadkai és a bajai múzeumban, valamint a kecskeméti képtárban. Budapesten most a Kieselbach Galéria és Aukciósház rendezett kiállítást a képeiből, külön kis szigetet teremtve a belváros forgatagában.
Éveken át „szigeten” élt ő maga is, távol a világ zajától, a csíki havasok között. 1873-ban született, tizenöt évesen már félárva, édesanyján kívül nincs más támasza. Tanítóképzőt végzett Kolozsváron, de csak két évig tanítóskodott, utána már szénnel és ecsettel a kezében tanult. Előbb Budapesten, aztán Münchenben, majd Párizsban és Rómában. Hazatérése után, 1903 és 1910 között bekóborolta egész Magyarországot. Festett az Alföldön, a Bakonyban, a Balaton környékén, aztán visszament Erdélybe, gyermekkora színhelyeire. A Békás-szoros, a Gyilkos-tó többször is megjelenik a vásznain. A húszas években hol Budapesten, hol Kolozsváron él. A legtöbbször mégis vándorol. Gyalogosan vagy szamaras kordén teszi meg kilométerek százait. Háza, lakása, műterme sosem volt, nem is vágyott egyikre sem. Családtagoknál, barátoknál, mecénásoknál szállt meg időről időre, aztán ment tovább megállíthatatlanul a maga útján. 1933 őszén Baján telepedett le, már a feleségével, de talán akkor is csak a betegsége, egyre erősödő tüdőbaja miatt. Ott is halt meg hatvanöt évesen, 1937-ben. Tehetségét azóta sokan méltatták. Kosztolányi Dezső bevallotta: „Nem tudok róla semmit. Itt állok képei között. Ámulok… Az arcok foglalkoztatnak, lekötnek, izgatnak. Ezek az arcok, melyek lidércnyomásként térnek vissza.” Barcsay Jenő csupán egyszer-kétszer találkozott vele, mégis erős hatással volt rá. „Megfogott a személyisége: olyan volt, mint egy apostol. Amikor beszélt, az ég felé nézett és kijelentett – úgy, ahogy kinyilatkoztatások a képei.” Kassák Lajos szerint Nagy István képein van valami szűziesen tiszta és magától értetődő. „Művészete sorsának egyszerűen nemes beteljesedése. Emberi figurái magukon viselik a nehéz, hétköznapi élet vonásait, de alkotójuk minden célzatos kihangsúlyozása nélkül.” A kortárs magyar irodalom jeles személyiségei sem mentek el behunyt szemmel Nagy István képei előtt. Esterházy Péter azt írta: „Döbbenetes, hogy ilyen a világ – teljesen mai, mostani, jelen lévő.” Nádas Péter szerint „egy halott festő kedélyét a bőrödön észlelni nem kis dolog.” Parti Nagy Lajos még tovább megy: „Nagyon nagy festő. Monumentális esendősége lenyűgöző. Arctájak és tájarcok, nézem, és nem tudom megunni. Éget, süt, sugároz, de nekem mindenekelőtt fekete. Mindenekelőtt a szén. Ha kréta is, olaj is: szén. Anyag és idő. Szerves, összepréselt, fekete. A lélek bányamestere.”
Valóban az volt. Emberi és tájsorsok mély érzelmű megfogalmazója, aki senkit semmiben nem utánozott. Eredeti hang, egyéni látásmód az övé. Sallangmentes, tiszta művészet. Mindig a valóság, semmi álság. Nincsenek kiabáló színek. Nincsenek hatásvadász formák. Helyettük erővonalak. Erős vonalak. Erős érzelmek. Érzelmi csapások. Fájó, vibráló, nyugtalanító lelkiállapotok. Gyászoló fák, emberlelkű hegyek, csendbe takarózó faluvégek. Mindent megfestett, aminek köze volt az életéhez, s amihez neki volt köze. Réteket, mezőket, tanyákat, pusztákat, bánatos házakat, szomorú udvarokat, szélmalmokat és gémeskutakat, karámot és lovaskocsit, legelőt és temetőt, dombokat és tópartokat, kucsmás és tarisznyás fiúkat, fejkendős lányokat, feketébe öltözött, idős asszonyokat, botos pásztorokat, sebesült kiskatonákat. Csendéletei nem pipacs- és nem is rózsacsokrok. Tökvirágok. Fehér bogyók. Birsalmák és naspolyák. Tűzliliomok. Egy nyitott szemmel járó ember apró kincsei. Egy krónikás ecsettel írt naplójegyzetei.
„Lassan, apránként fog utat törni az életmű, de a felemelkedés mértéke megdöbbentő lesz” – jósolja Kieselbach Tamás, a kiállítás rendezője, aki vetítővásznon Csákányi Esztert, Hámori Gabriellát, Nagy-Kálózy Esztert, Alföldi Róbertet, Kaszás Gergőt és Trill Zsoltot is behozta a termek egyikébe, hogy ők közvetítsék mások Nagy Istvánnal kapcsolatos gondolatait.
A felemelkedés pedig most kezdődött el. Nagy István itt van, végérvényesen megérkezett. Forduljon felé gyorsan, aki tud. Gyermekéveinek, magányos bolyongásainak, kereséseinek, felfedezéseinek nem kis szeletét láthatja nála. Mindazt, ami sosem veszhet el. Amit sosem hagyhatunk el.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Az abortusz ellen tüntettek

Újra nézők nélkül maradhat a Slovan

Bezárt a tallósi speciális alapiskola

Öt perc alatt három gólt lőtt a besztercebányai Dukla a KFC-nek

Már a NAKA is nyomoz a mentőtender ügyében

FOCUS: Čaputová lett a legmegbízhatóbb politikus

Legfrissebb galériák
Olvasta már?