Európa – földrajz vagy kultúra?

Európa határainak a meghúzása mindig vitatott volt: ha keletről tekintünk nyugat felé, a tengerpartok biztos vonalnak bizonyulnak, viszont az ellenkező irányban korántsem ilyen egyértelmű a helyzet. Az ókorban és a küzépkorban egyezményesen a Hellészpontosz és a Don képezte Európa szárazföldi határát, s csak a 18. századtól datálódik az az egyébként még sokáig vitatott elképzelés – amely az orosz birodalom terjeszkedésének, a kontinens politikai, gazdasági színterén való megjelenésének köszönheti létét –, hogy Európa az Urálig terjed.

Nem véletlen hát, hogy Európa története című munkájának bevezetőjében Norman Davies angol történész a mesterének vallott A. J. P. Taylort idézi: „Európai történelem az, amit a történész annak akar tudni. Politikai, vallási, katonai, komoly, romantikus, közeli, távoli, tragikus, komikus, jelentős, jelentéktelen, amit csak az ember akar, bármilyen események és eszmék összege. Egyetlen korlátozó tényező létezik. Abban a térségben kell lennie, vagy onnan kell származnia, amit Európának hívunk. Mivel azonban nem vagyok biztos benne, hogy ennek pontosan mely térséget kellene jelentenie, az összes többit illetően is zavarban vagyok.”

„Vén kontinens” ide vagy oda, tisztázatlan kérdésekből máig légiónyi maradt. Például, hogy Európa elsősorban földrajzi vagy kulturális fogalom-e, s ha ez utóbbira szavazunk, azaz hisszük, hogy létezett-létezik valamiféle „európai civilizáció”, akkor az vajon egyenlő-e az úgynevezett „nyugati civilizációval” (nicsak, egy újabb nehezen meghatározható-behatárolható fogalom), vagy több, vagy kevesebb ennél? Lehet-e egyáltalán kontinenstörténetet írni? Mennyiben kísért a veszély, hogy a dolgok pillanatnyi állásából kiindulva jól sikerült, ámde anakronisztikus múltat építünk fel? Mennyire van kiszolgáltatva az Európa-fogalom a nagypolitika alakulásának?

Ezen kérdések aktualitása miatt – s azért is, mert Európa remélt közösséggé válásával nemcsak a gazdasági, politikai egységesülés jár együtt, hanem előbb-utóbb szükség lesz valamiféle összekötő Európa-tudatra is – megjósolhatóan divatba jönnek azok a művek, amelyek a kontinens múltja, jelene és remélt jövője, s ezzel párhuzamosan egyes régiói, államalakulatai, nemzetei között igyekeznek hidat verni. Nem véletlen, hogy Norman Davies könyve a közelmúltban csaknem egyszerre látott napvilágot magyar és cseh fordításban is.

Davies arra vállalkozott, hogy bő ezer oldal terjedelemben végigvezeti olvasóit a földrész történetén, annak őstörténetétől kezdve gyakorlatilag napjainkig. A szerző összefoglalása szerint „a késő ókor az az időszak, amikortól az európai történelem többé már nem a félszigeten történt egymással kapcsolatban nem álló események halmaza, hanem kezdi felmutatni egy összefüggőbb civilizációs folyamat jellemzőit. E folyamatban középponti szerepe volt a klasszikus és a barbár világ összeolvadásának, s ennek eredményeként egy tudatosan keresztény közösség kialakításának - más szóval a kereszténység megteremtésének. Később aztán történt mindenféle szakadás, lázadás, hódítás, fejlődés, osztódással szaporodás, ami végül életre hívta azt a nagyon különböző és sokféle jelenséget, amely a mai Európa. Nincs az európai civilizáció fő alkotóelemeinek két olyan felsorolása, amelyik egybevágna. Mégis, sok címszót mindig megkülönböztettek: a keresztény világ görög, római és zsidó gyökereitől kezdve olyan modern jelenségekig, mint a felvilágosodás, a modernizáció, a romantika, a nacionalizmus, a liberalizmus, az imperializmus vagy a totalitarizmus”. Ennek megfelelően Davies szintézise tizenkét fejezetre oszlik: a PAENINSULA című, első fejezet a földrész földrajzi-természeti kérdéseivel foglalkozik, továbbá ezek hatásával a benépesülési folyamatokra. Külön fejezet tárgyalja az ókori Görögország és az ókori Róma történetét, majd Európa születését (a római birodalom hagyatékán létrejött új államalakulatok történetét, a népvándorlás hullámait, a kereszténység, valamint az iszlám sokszor alábecsült hatását Európa alakulására). A következő egységek – MEDIUM, PESTIS – a középkorral, a kereszténység válságával foglalkoznak; a RENATIO a reneszánsz és a reformáció kérdéskörét tárgyalja, a LUMEN a felvilágosodás és az abszolutizmus témáját, a REVOLUTIO pedig a nagy francia forradalom eseményeit és hatását. A DYNAMO című fejezet elsősorban a 19. század gazdasági, társadalmi, szellemi változásait veszi górcső alá, a TENEBRAE Európának a 20. század első felében bekövetkezett súlyvesztését, míg a záró fejezet, a DIVISA ET INDIVISA a kontinens második világháború utáni megosztottságát, majd a megosztottság felszámolásának a folyamatát vizsgálja.

A már említett terjedelem – a bő ezer oldal – elméletileg meglehetősen behatárolja a megcélozható olvasói rétegek nagyságát. Valószínűleg nem vonzza a rövidebb, ismeretterjesztő jellegű kiadványok iránt érdeklődőket, ahhoz pedig nem eléggé áttekinthető szerkezetű, hogy praktikusan használható kézikönyvvé váljon. Davies úgy kovácsol erényt a hátrányból, hogy az egyes fejezetek kronologikus, elsősorban – de nem kizárólag – a hagyományos eseménytörténetre épülő szövegét a témához tartozó kapszulákkal, pillanatfelvételekkel bővíti. A kapszulák amolyan keretbe zárt érdekes lexikonszócikkek módjára működnek, s érintik a művészetek, a műszaki, a természet-, a társadalom- és szellemtudományok területeit, példákat hoznak fel egyebek között a családtörténet, a pszicho- és szociotörténet, a humán földrajz, vagy éppen a történelmi pletyka eredményeiből. (Az egyik személyes kedvencem a világ első „bioklónozási“ kísérlete, melyről a Leonardo-kapszula számol be: Leonardo da Vinci halála után féltestvére, Bartolomeo kísérletet tett a zseni lemásolására. Kiválasztott magának egy lányt abból a faluból, amelyből Leonardo anyja származott, s csinált neki egy fiút, akit Firenze legjobb festőiskolájában képeztetett. Pierino da Vinci hatalmas tehetségnek ígérkezett: ifjúkori festményei olyan jók voltak, hogy tévesen Michelangelónak lehet tulajdonítani őket – azonban meghalt, mielőtt géniusza teljesen beérhetett volna.) A fejezeteket záró pillanatfelvételek egy-egy szűkebb régióról, szimbolikus jelentőségű pontról készültek a fejezetben tárgyalt időben, s a pillanatnyi képet, a hozzá tartozó történetet bontják ki. (Az első fejezetet záró kép például Knósszoszt rögzíti Kr. e. 1628-ban – éppen a civilizációját leromboló első nagy katasztrófa, a Théra kitörése előtt –, hogy színes összefoglalót adjon ennek a kultúrának a mindennapjairól.) A kötet végén a hagyományos jegyzetanyag és mutatók mellett helyet kapott a függelék is: a legkülönfélébb térképek, kronológiák mellett olyan érdekességeket is megtalálunk itt, mint például a Columbia Egyetemen 1921-ben összeállított Great Books Scheme, azoknak a kulcsfontosságú íróknak és műveknek a jegyzéke, amelyek összeállítói szerint lényegesek a nyugati civilizáció megértéséhez; ezt a jegyzéket néhányat lapozva összevethetjük a pápai indexen lévő szerzők és művek kivonatolt listájával.

Davies könyve kalandos kirándulás a kontinens történetén keresztül. Egyik legfontosabb fegyverténye a nyitottsága: nemcsak Nyugat-Európára figyel, hanem keletre is, ide értve Oroszországot, a régió kisebb államait (elsősorban Lengyelországot – ami nem meglepő, hiszen a szerző Kelet-Európa történetével foglalkozó oxfordi történészprofesszor, s a témán belül az orosz és a lengyel kérdések szaktekintélye), továbbá a kicsit távolabbi keletet, azaz az iszlám hatását. További erőssége a kiadványnak a stílusa, mely az angolszász történetírás legjobb hagyományait követi – még ha számunkra gyakran furcsának tűnik is egy-egy sarkított megfogalmazás (Jézus mint „nonkonformista zsidó vándorprédikátor“, Mohamed mint „zavaros tanokat hirdető arab misztikus“, továbbá a szerző ama szokása, hogy nem mulasztja el megjegyezni, ha szereplője zsidó volt, netán volt zsidó, esetleg homoszexuális), a kiadvány, ha nem is egy szuszra, de gondolatébresztő olvasmány lehet minden, a történelem iránt érdeklődő olvasó számára.

(Norman Davies: Európa története. Osiris Kiadó, Budapest 2001.)