Európa búcsúja Kertész Imrétől

Kertész Imre hangot adott a holokauszt áldozatainak, és ez a hang túléli a halálát – írta Norbert Lammert, a német szövetségi parlament elnöke az irodalmi Nobeldíjas magyar író özvegyének küldött részvétnyilvánító táviratában. A Bundestag elnöke a továbbiakban úgy fogalmazott, a világ egy kiemelkedő írót veszített el, és „mi elveszítettünk egy rendkívüli személyiséget, akinek a demokratikus Németország iránti támogató figyelme – a nemzetiszocialista terroruralom idején szerzett rettenetes tapasztalatai után – az emberi nagyság csodálatra méltó jele” volt. Németország köszönettel tartozik Kertész Imrének, amiért „keserű tapasztalatai” ellenére nagyra becsülte a németeket, s a Berlinben eltöltött évek után ezt azzal a nemes gesztussal is kifejezésre juttatta, hogy a Berlini Művészeti Akadémiára bízta archívumát – ezt már Monika Grütters, a német szövetségi kormány kulturális államminisztere nyilatkozta. 

Száműzetésben 

Nemcsak a politikusok, hanem a német lapok és hírportálok is megemlékeztek Kertész Imréről. A Die Zeit című liberális hetilap online kiadásában A túlélő címmel közölt nekrológot Fokke Joeltől, aki kiemelte, hogy Kertész „nyelvet talált a kimondhatatlanra”, és munkássága a holokausztnak az irodalom eszközével kifejezett igazságáról szól. Megemlítette, hogy az író csak 1995-ben, a Sorstalanság új német fordításának megjelenése révén kapta meg az elismerést, amelyet már régen kiérdemelt, és akkor sem Magyarországon, hanem Németországban. Ennek oka mindenekelőtt a valamennyi kötetét meghatározó téma, Auschwitz és a holokauszt, amelyről Kertész Imre egy 2001-es keltezésű naplóbejegyzésében azt írta, hogy a németeken és a zsidókon kívül már mindenki megfeledkezett róla. A Die Zeit szerzője hozzátette: Magyarországon sokaknak nem tetszett, hogy Kertész mindig felhívja a figyelmet a magyar történelemnek erre a feldolgozatlan fejezetére. Az író így 2001-ben feleségével Berlinben bérelt lakást a magyarországi „antiszemita légkör”, valamint annak a hatására, hogy belátta, főleg Németországban vannak olvasói. Élete „egyfajta tranzitövezetben, állandó száműzetésben leélt élet volt.” Csak Berlinben, utolsó éveiben „érkezett meg valamelyest”, élvezte a város nyitottságát és multikulturalizmusát, és úgy érzete, Németországban szükség van rá – írta Fokke Joel. 

Boldog ember 

Az ARD német országos közszolgálati televízió hírportálján A lelkének megmentője címmel közölte Natascha Freundel nekrológját, aki kiemelte, hogy Kertész Imre „témája a kudarc volt, de még inkább az élet méltóságteljes folytatása” a kudarc után. Az irodalmi Nobel-díjas magyar író így a „csak azért is” hozzáállásával viszonyult a holokauszthoz és a szabadság hiányához, és „egyedülálló, ragyogó életművet hagy maga után, amelylyel saját magának és olvasóinak bebizonyította, hogy van igaz élet a rossz életben”. A szerzőKertész Imre életútját ismertetve kiemelte, hogy a magyar írót „boldog emberként kell elképzelnünk, holott kisgyermekként, gyerekként és fiatalemberként sem volt része boldogságban”. Tapasztalatait a Sorstalanságban dolgozta fel, „a csendes megdöbbenés hallatlan nyelvén, amely normálisként fogja fel a felfoghatatlant”. 

A liberális Süddeutsche Zeitung online kiadásában A nyelv szolgálója címmel közölt nekrológot Franziska Augsteintől, aki kiemelte, hogyKertész Imre „visszahúzódó és a legmélyebben barátságos ember” volt, amin a Nobel-díj sem változtatott, és „az élettől nem várt különösebben sokat, annál inkább az irodalomtól”. Könyveit lehet történetekként olvasni, de aki „annyira művelt, mint Kertész, felfedezi bennük a nyugati filozófi át, illetve azt, ami a soá után még tartható volt belőle”. A szerző a Sorstalansággal kapcsolatban kiemelte, hogy a regény főszereplője a „náci mészárosok” gondolkodásának természetes eredményeként tekint mindarra a szörnyűségre, amellyel szembesül, és „ez a perspektíva letaglózza és megrázza az olvasót”. Ha Kertész Imre nem árulta volna el magától, nem jött volna rá senki, hogy a koncentrációs táborban mindent természetesként megélő fiú nyelvezetét mostohaanyjától vette át, akit nem szeretett, és akinek beszédmódjában „a kispolgárság apoteózisát találta meg” – írta Augstein. 

Halottnak lenni 

Kertész számára – azok után, hogy más holokauszttúlélőkkel ellentétben nem lett öngyilkos –, az élet az alkotás szinonimája volt, amellyel az értelmetlennek akart értelmet adni. Úgy vélte, hogy az élet alapelve a rossz, a jó pedig irracionális dolog, s egész életművében azt kereste, hogyan lehet ezzel a gondolattal leélni az életet – írta a Le Monde című francia napilap. Florence Noiville, a cikk szerzője arra hívta fel a figyelmet, hogy Kertész „atonális nyelvezetét” – amelyet nagyon személyes mondatszerkesztés, valamint a látszólagos higgadtság és a szarkasztikus távolságtartás különös ötvözése jellemez –, Camus-től vette át közvetett módon, miután 25 évesen elolvasta a francia író Közöny című regényét. A végső kocsma című művét leszámítva, amelyben „elképesztő megjegyzéseket tesz Európáról és az iszlámról”, mindig mély felvilágosultság és kivételes nagyvonalúság jellemezte Kertészt, akár akkor, amikor kézen fogja az olvasót és a Balaton vagy a Duna partján vezeti végig, akár akkor, amikor zenéről, Bachról, Wagnerről, Schönbergről vagy „régi öreg barátairól”, Musilről, Arendtről, Thomas Mannról, Beckettről és főleg Kafkáról ír. „A halálra, amelynek szele olyan korán és olyan közelről megérintette, Kertész Imre bizonyos szempontból folyamatosan készült. Ő, aki találkozott a barbarizmussal, soha nem veszítette el a közép-európai írók annyira tipikus humorérzékét. Egy nap, amikor a párizsi Hotel Raphaelben járt, azt mondta mosolyogva: bizonyára nem jó halottnak lenni, de idővel meg kell tanulnunk” – írta Noiville. 

A példakép 

Kertész, a borzalom tudata címmel emlékezett meg az irodalmi Nobeldíjas magyar íróról olaszországi író- és sorstársa, Giorgio Pressburger a Corriere della Sera olasz napilap tegnapi kulturális rovatában. „Kertész művei „komolyan, néha gyötrelemmel szólnak, de sohasem dagályosak, soha nem tűnnek nem eredetinek: irodalmi és filozófi ai szempontból olyan erősen fegyelmezett és következetes könyvek, hogy elszorítják a torkot” – írta a Kertész Imrét személyesen ismerő zsidó származású magyar–olasz író. Pressburger szerint Kertészben „nem volt a gyűlöletnek vagy keserűségnek semmilyen jele. Nem volt benne kérkedés, amiért túljutott a halálos próbán.” Hozzátette: „most a világnak le kell mondania egy emberről, aki az emberiség, nemzete, évszázada büszkesége volt. Az az író- és költőtípus, amelyhez tartozott, ma egyre ritkább, de az ő példája bizonyítja, hogy az emberiség mindig képes új példaképeket felmutatni”. (MTI, ú)