Ételnevek írásmódja I.

MISAD KATALIN

A Gramma Nyelvi Iroda ügyfélszolgálatához nemegyszer fordulnak olyan étterem- vagy kávéház-tulajdonosok, akik kétnyelvű, szlovák–magyar étlappal/itallappal várják vendégeiket. A Hogy fordítsuk magyarra? típusú kérdések mellett ilyenkor gyakran szóba kerül az egyes ételnevek írásmódja is, hiszen nem egyszerű eldönteni, mikor írjuk őket egybe s mikor külön vagy esetleg kötőjellel. Ahhoz, hogy a különírás és egybeírás bonyolult szabályait megfelelően tudjuk alkalmazni, tudatosítanunk kell, hogy ezek a szabályok a szavak összekapcsolásának törvényszerűségein alapulnak. Ha egy szókapcsolatról nem tudjuk eldönteni, hogy egybe- vagy különírjuk, az általános elv a különírás legyen, hiszen két egymás után következő szónak ez az alapvető formája. Egybeírást akkor alkalmazunk, ha ennek valamilyen nyelvi oka van, vagyis jelentésváltozás következett be a két szó viszonyában.

De lássuk a konkrét kérdéseket! Az egyik telefonáló az iránt érdeklődött, egybe- vagy különírjuk-e a sült hús ételnevet. A jelző szerepét betöltő -t/-tt képzős befejezett melléknévi igenév és az őt követő jelzett szó tipikusan alkalmi vagy állandósult szókapcsolatot alkot, melynek természetes írásformája a különírás, pl.: főtt burgonya, grillezett zöldség, párolt káposzta, sült hús, töltött paprika stb. Kivételt csak néhány jelentésváltozatos alak képez, ezeket az előzőekkel szemben egybeírjuk, pl.: aludttej.

Egy másik érdeklődő nem tudta eldönteni, egybe vagy külön kell-e írni a paprikás csirke elnevezést. Az -s képzős mellékneveket az esetek többségében szintén különírjuk jelzett szavuktól, pl.: diós bejgli, májas hurka, mákos tészta, paprikás csirke, szilvás gombóc. Különösen erős a különírási tendencia akkor, ha a kapcsolat valamelyik vagy mindkét tagja összetett szó, pl.: köménymagos leves, vörösboros marhapörkölt.

A következő kérdés a halmozott jelzőt tartalmazó ételnevek írásmódjára irányult. Mivel az egymással mellérendelő viszonyban levő jelzők az ételnevekben általában kötőszó nélkül fordulnak elő, kiskötőjellel kapcsoljuk őket egymáshoz, a közös jelzett szót pedig értelemszerűen különírjuk, pl.: diós-mákos szelet, meggyes-mézes mártás, tökös-morzsás rétes. Egy újabb telefonáló azt kérdezte, miért kell különírni a fehér kenyér megnevezést, s miért egybe a fehérbor italnevet. A színnevekkel alkotott jelzős kapcsolatok különösen sok gondot okoznak az ételnevek írásában, hiszen nehéz eldönteni, mikor hoznak létre tipikus szókapcsolatot, s mikor alkotnak összetett szót. Ilyenkor abból az általános szabályból érdemes kiindulni, hogy a színnevekkel minőségjelzős szókapcsolatokat szerkesztünk, ezek alapvető írásmódja pedig a különírás, pl.: fehér csokoládé, fehér kenyér, fekete cseresznye, fekete retek, fekete szőlő. A színnevekből keletkezett szerkezeteket akkor írjuk egybe, ha az őket alkotó tagok viszonyában jelentésváltozás megy végbe, pl.: fehérbor (= világos színű bor), fehérpecsenye (= a marhának a fartő és a comb közötti részéből metszett finom hús), fehérrépa (= petrezselyem gyökere).

A színnévi szerkezetekhez hasonlóan problematikus a kis és a nagy melléknévből keletkező állandósult szókapcsolatok és összetett szavak közötti határ meghúzása. Az elsődlegesen különírt formából (kis adag étel) keletkezett a vendéglőkben valamiféle mennyiség- vagy mértéknévként funkcionáló kisadag (= a rendesnél kisebb és olcsóbb adag), nagyadag (= a rendesnél nagyobb és drágább adag) vagy zónaadag (= a kisadagnál is kisebb adag) összetétel. Szintén egybeírjuk a gyerekadag és a pótadag megnevezéseket, míg a dupla adag, illetve az extra adag már különírt jelzős szerkezet.