Eszmék harca a képernyőn

Ez az amerikai forgatókönyvíró és (újabban) rendező szereti a lehetetlen küldetéseket. Legjobban talán a megtörtént események filmre adaptálása izgatja, ahol ki kell találnia, milyen dialógusok hangozhattak el a szereplők között. Szereti, ha a karakterek jelleme a szókincsükből, hasonlataikból, verbális reakcióikból áll össze. Szereti, ha érvekkel győzik meg, vagy győzik le egymást, okos, illetve érzelmes monológokkal, nyelvi humorral. Ritka bátor hozzáállás ez manapság, amikor a nézők többsége felnőtt mesékre kíváncsi, ahol a főszereplőnek annyi a szövege egy forgatási napra, hogy „Vigyázz! Egy meteorit!” 

Nagy örömmel tölti el a régimódi nézőt, amikor igényes forgatókönyveket díjakkal ismernek el. A Golden Globe ugyan kisebb jelentőségű, mint az Oscar-díj, de a Hollywoodban dolgozó filmes újságírók hamar elérték, hogy rájuk figyeljen a világ, ha díjat osztanak. Elég volt kitalálni „az Oscar előszobája”szlogent, hogy tudniillik, aki Aranyglóbuszt kap, az pár hét múlva nagy eséllyel kaphat Oscart is. Ezt aránylag jól alátámasztja a statisztika – persze, ha megfordítjuk a dolgot, kiderülhet, hogy csak ügyesen kell tippelni az Oscar-jelöltek közül. 

Idén viszont csúszik az ügymenet az Amerikai Filmakadémián, még csak a shortlistek ismertek, így sokkal érdekesebb, hogyan döntöttek a Golden Globe döntnökei.

A chicagói 7-ek tárgyalása a verbalitásra épül, eszmékért, gondolatokért folyik a harc, egy eleve vesztes helyzetből, mivel a bíró elfogultsága már az első percekben evidens. (Frank Langella élete legjobb alakítását nyújtja a gazember bíró szerepében.) Az álláspontok ütköztetése, a frissen hatalomra került Nixon-adminisztratíva embereinek undorító helyezkedése, a vietnámi háború ellen tüntető fiatalok naiv lelkesedése odaszegezi a nézőt a képernyő elé. Persze mindez kevés lenne – főleg manapság –,ha a forgatókönyvből hiányozna a szikrázó izgalom. 

Aaron Sorkin már 1992-ben, az Egy becsületbeli üggyel bebizonyította, hogy látványos akciójelenetek nélkül is lehet kalandos egy történet. Az elnök emberei című, hatalmas sikerű sorozattal, a Charlie Wilson háborújával, a Steve Jobs-szal, a Híradósok című sorozattal és a Social Network-kel, amelynek forgatókönyvéért Oscart kapott. Korábban a pénzcsinálóért és az Elit játszmáért is jelölték Oscarra, ezek a filmek sem a látványelemekkel döngölték földbe a nézőt.

Az Egyesült Államokban máig tananyag a jogi egyetemeken ez a több hónapos tárgyalás, dokumentumfilmek is készültek róla. A ma is gyakran skandált „The whole world is watching!“ (Az egész világ figyel) pedig ott, Chicagóban született 1969-ben, amikor a rendőrök kamerák előtt püfölték a tüntetőket. Sorkinnak azt is sikerül „a sorok között” érzékeltetnie, hogy a szólásszabadságra oly büszke USA nem sokat fejlődött ötven év alatt e téren. 

Az időzítés is remek volt: nem sokkal a tavalyi amerikai elnökválasztás előtt debütált a film a Netflixen, és még csak demokrata párti részrehajlással sem vádolható, mert a vietnami háborút a demokrata Johnson elnök kezdte, és tulajdonképpen a társadalom háborúellenessége segítette hatalomra a republikánus Nixont. Aki természetesen példát akart statuálni az előző évi chicagói tüntetés szervezőinek perével, azt üzenve az amerikai népnek, hogy mostantól szorosabbra lesz véve az a bizonyos gyeplő.

A főszereplők ismert emberek voltak már akkor is. A bohém Abbie Hoffman (Sacha Baron Cohen alakítja, kiválóan) egy rocksztár népszerűségét érte el, stand-upozott is, később pedig megírta az amerikai yippie mozgalom alapművét Steal This Book címmel (Lopd el ezt a könyvet). Tom Hayden, a fehér inges civil aktivista később bejutott a kaliforniai képviselő-testületbe, és ötször választották újra. (Eddie Redmayne itt végre megmutathatta, hogy eszköztelenül is tud játszani, nem csak túlzó mimikával). Kettejük különböző habitusa szépen kidomborodik az esti beszélgetéseken, amikor a vádlottak megvitatják a bíróságon történteket (óvadék fejében szabadlábon védekezhettek), és az is világossá válik, hogy ugyanazt akarták, csak más eszközökkel. 

De mi van akkor, ha valaki most hallja először ezeket a neveket? Semmi. Akkor is élvezni fogja a filmet, mert radikális anarchista nézetek csapnak össze nyakkendős háborúellenességgel, és az a fő kérdés, hogy a fiatalok kihasználják-e a sajtó figyelmét eszméik célba juttatására, vagy inkább a bőrüket igyekeznek menteni, mert tíz év börtön nem vicc. Tovább színesíti a képet a fekete radikális polgárjogi mozgalom, a Fekete Párducok vezetője, Bobby Seale, akit szintén letartóztatnak Chicagóban, de semmi köze az utcai csatává fajult demonstrációhoz. Sorkin mesterien mutatja be, hogyan igyekszik a bíró összemosni a két ügyet, hogy sötétebb színezetet kapjon a hét „gondolatbűnöző” pere. Seale ellen menet közben megszüntették az eljárást (részben a ügyész közbenjárására, aki egy idő után nem bírta a kamuzást), később külön tárgyalták az ügyét. De a vele való bánásmód a film legijesztőbb része. Akár egy külön fimet is érdemelne ez a történetszál, a fajgyűlölet jogi megnyilvánulásának illusztrálására, valamint egy izgalmas korszak bemutatására. 

Nem árulok el többet, hátha még nem ismerik a történetet, és ezek után nézik meg a Netflixen. Tegyék ezt annak tudatában, hogy a forgatókönyv Aranyglóbuszt ért, és az Oscar-shortlisten is szerepel. Március 15-én derül ki, indulhat-e az Amerikai Filmakadémia díjáért Aaron Sorkin elgondolkodtató, felkavaró, és sajnos ma is rendkívül aktuális filmje.