Érzelmi kiütések sora

Pozsonyban is teltházzal vetítették A belső tenger című filmet, amelynek főszerepéért Javier Bardem (balról) megkapta a legjobb európai színész díját, rendezője, Alejandro Amenábar pedig a legjobb európai rendezőnek járó díjatFotó: ČTK/APAz európai filmen kívül szinte az egész világ „bejött” mozgóképeken a szemlének otthont adó Palace Cinemas vetítőtermeibe. Erősen jelen volt a távol-keleti termés: a kínai, a japán, a thaiföldi, a hongkongi és a dél-koreai filmművészet. A sajátos filmnyelvvel dolgozó Kim Ki-duk három munkáját hozták el a pozsonyi szemlére: a Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és Tavasz, valamint A szamaritánus és A golfütő is szerepelt a műsorban.

Úgy tűnt, idén napközben kisebb volt az érdeklődés a vetítések iránt, mint tavaly. Este azonban megtelt a fesztivál előcsarnoka – igaz, nem csak a szemle filmjeit vetítették a Palace Cinemas-ban. Ha jól számoltam, mindössze három film esti vetítését megelőzően került ki a jegypénztárakra már délután a minden jegy elkelt feliratú tábla. Elsőként Jim Jarmusch Kávé és cigaretta című fekete-fehér beszélgetős-csevegős filmjére fogytak el a jegyek. Várható volt, hogy Pedro Almodóvar Rossz neveléséért majd nagy csatát kell vívni. Volt is érte tülekedés: még csak az sem riasztotta el az Almodóvar-rajongókat, hogy este tízre tűzték a vetítést. Déltájban már nem lehetett rá belépőt kapni. Ez előrelátható volt, hiszen mindössze egyszer vetítették. Ilyenkor mondhatná azt az ember, ugyan, a filmet megvették terjesztésre, hamarosan megjelenik a mozikban, kényelmesen meg lehet nézni, de az nem ugyanaz. Nem, mert egyrészt a fesztiválnak hangulata van, s az másfajta élményt, más átélést kínál. Másrészt minden fesztiválnak megvan a közönsége, amely valóban a filmre figyelőn, a keményebb-sikamlósabb témákat sem elutasítással, nagyobb nyitottsággal ül be egy-egy vetítésre. Márpedig ezen a szemlén is voltak olyan filmek – köztük, ha nem is az élen, de nagyon az élvonalban az Almodóvar-opus is –, amelyeket valójában csak egy fesztivál „zárt közössége” előtt vagy művészmozikban van értelme vetíteni. A harmadik film, amelyre jó előre elfogytak a jegyek, szlovák produkció volt, Pavol Barabáš Amazonia Vertical című opusa, amely három természetbarátnak az Auyan Tepui-ördöghegy hatalmas fennsíkján megélt vertikális kalandját örökíti meg.

Valóban minden ízlést kielégítő kínálatból válogathatott a pozsonyi szemle közönsége. Az évek óta erős spanyol film mellé felsorakozott a német film, s helyet kér az európai filmpalettán, nem is akármilyet: immár második alkalommal kapta meg német produkció az Európai Filmdíjat. (Idén a török származású német rendező, Fatih Akin Fallal szemben című munkáját találták a legjobbnak az Európai Filmakadémia tagjai.)

Pozsonyban egyebek között Volker Schlöndorff A kilencedik nap című filmjét láthattuk. Az elismert rendező megtörtént esetet dolgoz fel a dachaui tábor kegyetlenségeiről és egy luxemburgi pap megpróbáltatásairól. Hans-Christian Schmid Távoli fények című opusa az embercsempészetről szól.

A spanyolok nagy visszhangot kiváltott két filmje is itt volt a szemlén. Idő kell, amíg Almodóvar Rossz nevelésére ráhangolódik az ember, amíg beletalál állandóan változó valóságába. A film egy rendezőről, Enrique Godedről és annak barátjáról, Ignacióról szól. Gyerekként egy bentlakásos egyházi gimnáziumban találkoztak, s ott ismerték meg a szerelmet is, amely egymás iránt lobbant bennük. Nem is lett volna semmi baj, ha Manolo atya nem érzett volna gyengéd érzelmeket Ignacio iránt. A féltékenység nagy úr, Manolo atya a két fiút elválasztja egymástól. Erről azonban csak később szerzünk tudomást, mivel a valós film azzal kezdődik, hogy Ignacio, beállít a felnőtt Enrique-hez, s felkínál neki egy forgatókönyvet, amely közös gyerekkorukról is szól, meg arról is, ami azután történt, miután kényszerűen szétvált az útjuk. Ebből a forgatókönyvből Enrique egy kusza bűnügyet felgönygyölítő filmet forgat a filmben.

A pozsonyi fesztiválra néhány olyan mozgóképet is sikerült megszerezni, amelyek eséllyel indultak az Európa Filmdíjért. Köztük volt a A belső tenger című spanyol mozgókép, amelyért Alejandro Amenábar megkapta a legjobb európai rendezőnek járó kitüntetést. És még egy díjat kapott a film: a legjobb európai színész díját a főszereplő Javier Bardem vehette át. A maszkmesternek is nagy érdeme van benne, de Bardem ebben a filmben olyan tud lenni, hogy az ember csak várja-várja, mikor jelenik meg, holott az első perctől kezdve őt látjuk – huszonnyolc évvel idősebbnek mai énjénél. Amikor egy pillanatra megjelenik mai önmaga – leírhatatlan a különbség. De hát eddig is tudtuk, hogy nagy „színészkaméleon”.

Nehéz film Aménabar filmje, s aki még nem ismerte őt, s megnézi ezt a rendezését, egy életre megjegyzi a nevét. Kegyetlen problémát boncolgat A belső tenger: az eutanázia kérdését. Ifjú korában a film hőse – ő Bardem – csukafejessel akarta „megúszni” a tengert, de a rossz ugrást nem úszta meg bénulás nélkül. (Ezt az ugrást mutatják a mai Bardemmel). Az ugrás óta huszonnyolc év telt el, s ezt az időt mindvégig ágyhoz kötve, egy szűk emeleti szobába bezárva töltötte, teljes mozdulatlanságban. Azt kéri, hogy szabadítsák meg földi szenvedésétől. Szerető emberek veszik őt körül, sokan látogatják, de bárkinek könyörög is, senki sem vállalja, hogy beadja neki a halált hozó injekciót. Amenábar a történetben az eutanázia ellen és mellett eddig kimondott minden érvet újra kimond, de ő sem tud előbbre jutni, mint ahol tartunk e kérdésben. Hőse azt mondja, aki igazán szeret, az segít elmenni... Javier Bardem, aki a filmben mindvégig csak az arcával színészkedik, hiszen egész teste mozdulatlan, az életből való lassú kilépést is úgy játssza el, olyan hitelesen, mintha lenne már haláltapasztalata.

Nem kevésbé tragikus és nyomasztó film Manish Jha indiai és francia koprodukcióban készült A férfiak faluja című filmje, amely a képzeletbeli Matrubhoomi faluban játszódik, s arról az indiai tradícióról szól, hogy a családban született lánygyermeknek, akit haszontalannak tartanak a családban, elveszik az életét. A képi világában és történetében is különös egzotikumú film – bár ráérősen, lassan mesél – mindvégig lebilincselően izgalmas és kegyetlenségével gyomoremelően megdöbbentő. Egy vajúdással s „mezei” körülmények között lefolytatott otthoni szüléssel kezdődik a film. A lánygyermeket aztán egy tejjel töltött kádban megfojtja – feltehetőleg – az apa. Ilyen előzmények után látjuk a férfiak faluját, ahol egyetlen nő sem él. Egyszer azonban valahol az erdő közepén felbukkan egy gyönyörű hajadon, s a falu legelőkelőbb családja – három fivér és az apa – lecsap a lányra, néhány jószágért és készpénzért megveszik az apjától. Aztán megosztoznak rajta: megegyeznek, melyik nap ki fekszik az ágyába. Megy ez addig, míg a legfiatalabb testvér és a lány egymásba nem szeretnek. A szerelem ugyanis tragédiához vezet, mert a lány nem akarja másnak adni magát. Ezért az idősebb testvérek öccsük életére törnek. A lány megpróbál megszökni a család szolgálójával, de elfogják őket. A fiút egyetlen szablyasuhintással kettévágják, a lányt pedig hazaviszik és az istállóban a tehenek mellé láncolják. Aztán pedig egymást váltogatva használják őt a férfiak... kegyetlenkedés, bosszú, erőszak, vér fűszerezi a történetet, amíg egy lánygyermek születésével véget nem ér. Nehéz eldönteni, mennyi a valós és mennyi a fiktív, mesés elem ebben az indiai filmben, hiszen nem ismerjük a világot, amelyből felmutat egy szeletet. Ám a brutalitást, amely élteti a közösséget, sokáig nem lehet elfelejteni.

Mint ahogy a Proteus című dél-afrikai és kanadai együttműködéssel készült mozgókép embertelen brutalitását sem. A fesztiválon bemutatott filmek közül az egyetlen, amely a régmúltba nyúl, ám nem nevezhető történelminek, mivel nem egy korszak rekonstruálására vállalkozik. 1725-ben vagyunk Dél-Afrikában, ahol tízévi kényszermunkára ítélnek egy pásztorfiút, és Robben szigetére szállítják egy kőbányába. John Greyson és Jack Lewis rendezők naturalisztikus, nagyon kemény képekben mutatják meg a kegyetlen bánásmódot: a rabok halálra korbácsolásától kezdve az egyéb fenyítésekig. Ebben a kegyetlen világban egymásra talál két rab, s innentől az ő kapcsolatukat követi a film. Az embertelen vallatásokat, amelyekkel ki akarják belőlük csikarni, hogy kimondják: szodómiát követtek el. A lélek bírná is a megpróbáltatásokat, de a test nem. Halálra ítélik őket: összeláncolva, nehezéket kötve a lábukra egy hajóról a tengerfenékre engedik a két fiút.

A borzalom képei peregnek Hector Babenco rendező Carandiru című, brazil–argentin koprodukcióban készült drámájában is. Carandiru a világ egyik legnagyobb gyűjtőfogháza volt Sao Paolóban, háromezer férőhellyel, ám volt úgy, hogy nyolcezer rabot tartottak fogva a falak között. Ide érkezik a Doktor, hogy segíteni próbáljon a betegeken. Az ő szemével tekintünk be a cellák bűzlő és félelmetes világába, s egyes rabok lelkébe. Ugyanis ő, dr. Drauzio Varella könyvben írta meg börtönorvosként megélt élményeit, s az alapján készült a forgatókönyv. Késpengék villognak és vér folyik, mindent a kábítószer ural. A szer hatalma olyan, hogy testvér testvérnek esik érte. Két fivért is bezárnak a Carandiruba, s ők kerülnek a Doktor, illetve a rendező figyelmének középpontjába. Igazából nem vér szerinti testvérek: de együtt nőttek fel, mert az egyik fiúnak eltűntek a szülei, s magára hagyták a lakásban. Napokkal később fogadja be őt egy másik család, s neveli fel saját gyerekeivel együtt. A két fiú történetéből ismerjük meg a brazíliai szegények sorsát. Azt a kiúttalanságot, amely bűncselekmény elkövetéséhez vezet, és börtönnel végződik. Ott pedig a teljes lealacsonyodásig, a teljes kiszolgáltatottságig jut el a fogvatartott, mert az anyagért mindenre képes. A két testvér közül az egyik kitépi a másik szájából a füves cigarettát, amire az bosszúból vizet forral, s alvó testvére arcába önti. Ilyen kegyetlen világ ez Carandirun kívül és belül. A film a fegyencek lázadásával és vérfürdővel végződik. Kár, hogy a végkifejlet – a fegyveresek bevetése a foglyok ellen – inkább akciófilmbe illő, mert ezzel tompítja a hatást, amelyet egy ilyen, a valóságban megtörtént mészárlás visszafogottabb bemutatásával kiválthatna. ĺgy is döbbenet a film, így is érzelmi robbanás, de inkább csak attól, hogy az ember élve és fellélegezve szabadul ki a 148 perces (ennyi a filmidő) nyomasztó bezártságból.

Embere válogatja, de a lehetőséget, hogy egy nap négy filmet megnézzen valaki, igazából csak a fanatikusok használják ki. Nem azért mond le az ember a napi négy filmről, mert fizikailag fárasztó, vagy mert a negyedik filmnél már azt se tudja, miről szólt az első, másnapra meg már a filmek hangulatát is elfelejti, hanem mert olyan mozgóképeket kínált ez az idei szemle, hogy képtelenség volt az egyik film hangulatával a másikra beülni. Jól beosztva minden napra jutott két olyan nagy mozi, amelyek érzelmileg kiütötték a nézőt.