Érsekújvár mindig hazavárja őt

Triatlonosként fut, úszik, kerékpározik. A színészi pályán tizenhét éve pedálozik. Érsekújvárban érettségizett, onnan került Budapestre, a színművészeti főiskolára, ahol mások mellett Fenyő Iván, Kovács Patrícia és Jordán Adél osztálytársa volt. Az elmúlt esztendőkben Bánfalvy Ági magánszínházában láthatta a közönség. Ősztől a székesfehérvári Vörösmarty Színházban fog játszani.

Sportemberként mennyire viselte meg, hogy a koronavírus-járvány miatt nem érezhette magát olyan szabadnak, mint egyébként, sőt edzeni sem tudott úgy és annyit, ahogy és amennyit szokott?

Nem ez történt. Az ellenkezője. Több időm volt edzeni, mint amikor még nem is tudtunk a vírus létezéséről. Magyarországon nem tiltotta a törvény a szabadban, egyedül folytatott sporttevékenységet. Az edzéstervemet ide-oda tudtam pakolni. Akkor mentem el edzeni, amikor akartam. Egyedül jártam ki az erdőbe bringázni, vagy olyan helyekre, amelyek nem voltak lezárva. Országúton, aszfalton is bicikliztem. Volt, hogy a feleségemmel és a nyolcéves Dani fiammal hármasban kirándultunk. Ilyen szempontból tehát tényleg több időm volt a sportra. Nyilván más lett volna a helyzet, ha a teljes kijárási tilalmat kellett volna megélnem, mint az olaszoknak vagy a spanyoloknak. Csak úszni nem járhattam, mert nem volt nyitva az uszoda. Ez viszont nem zavart annyira, bár az úszás nagyon sok jót ad a testnek. A biciklizésben vagy a futásban az izmok letapadnak, az úszás által kilazulnak. De a három sport közül akkor is az úszás hiányzott a legkevésbé. A hónap végén viszont az is visszajön az életembe.

Lehet, hogy a legnagyobb szenvedéllyel a hegymászást űzi?

Hegymászónak azért nem nevezném magam. Színész vagyok, aki imádja a hegyeket. Megpróbálkoztam a valódi hegy- és sziklamászással, végeztem tanfolyamokat, de furcsa mód a sziklamászás nem ad annyi szabadságot, mint mondjuk a terepfutás. Már csak azért sem, mert biztosítóköteleket használsz, hogy védd magad, le ne zuhanj, és ez már nem szabadság számomra. Még nem sajátítottam el a sziklamászást annyira, hogy ösztönszerűen biztosítsam magam a kötéllel. De ha nincs a koronavírus, áprilisban vagy májusban biztos felugrottam volna a Tátrába. Annyira sajnálom, hogy erről le kellett mondanom! Meg az sem volt jó, amikor a komoly lezárások miatt nem hagyhattam el Budapestet. Még a Mátrába sem jutottam el. De már hazautazhatok a szüleimhez Érsekújvárba, és átugorhatok a Tátrába is.

Bár nem tartja magát hegymászónak, kétszer is fent járt az Alpok legmagasabb csúcsán. A Mont Blanc után pedig Ausztria legnagyobb hegyére, a Grossglocknerre is feljutott, de állt már az Island Peak csúcsán is, a Himalájában, Klein Dávid társaságában.

Huszonhat évesen egy hónapig jártam Kazahsztán hegyeit. Akkor még bármi lehettem volna. Még hegyi mentő is. Alakulhatott volna úgy is az életem. De aztán megmaradt a színészet. A hegyeket egyébként nem feltétlenül a magasságuk alapján kategorizálják, hanem a technikai nehézségük szerint. Ha szép az idő, a Mont Blancra fel lehet sétálni. Ha viszont jön egy vihar, az is ugyanolyan veszélyes tud lenni, mint bármelyik más hegy. Ami pedig nagy különbség a Tátra és a Himalája között, hogy ha a Tátrában kibicsaklik a bokád, akkor nehezen, de le tudsz sántikálni egy menedékházba. Ha viszont a Himalájában történik veled ugyanez, akkor kisebb esélyed van lakott helyre jutni, ott ugyanis iszonyú nagyok a távolságok. Ültem a repülőgépen, néztem a tájat, és ötszáz kilométeren át nem volt település. Az nem olyan, mint Európa.

Félelmet érzett valahol?

Persze. Éreztem.

Baleset érte már?

Huszonnégy éves koromtól, amikor kiszabadultam a főiskoláról, egészen huszonhat éves koromig sokat voltam kórházban. Esett már harminckilós szikladarab a bokámra, és törött már be a fejem is.

Életveszély? Fohászkodott már az Úrhoz, hogy csak ezt éljem túl?

Kazahsztánban. Ereszkedtem le hatezer méterről, és átment felettem három lavina. Az volt a nagy szerencsém, hogy nem temetett maga alá, mert majdnem függőleges sziklafalon voltam, és a hógörgeteg átrobogott rajtam.

Átvillant az agyán, hogy most…

…igen, az olyan helyzet volt. Enyhe sokkot kaptam. Aztán felvettem a kapcsolatot az alaptáborral, hogy segítsen valaki, mert nem érzem jól magam. Jöttek is értem. Épp azok, akik elindították a lavinát a fejem fölött. Velük tettem meg a kétezer méteres távot az alaptáborig.

A maraton mellett terepfutásban is többször rajtra állt.

A Pilisben száztizenkét kilométert is futottam már, de nem esett jól. Hetven kilométer után az már nem volt nevezhető futásnak. Terepen nehezebb, mint aszfalton, de változatosabb. A Magas-Tátrában is voltam már futóversenyen, a Csorba-tó környékén. Az gyönyörű volt.

Magányos sport a hosszútávfutás, de a hegyeket is egyedül járja. Ennyire élvezi az egyedüllétet?

Igen, szeretem. Ez számomra is furcsa, hiszen közben olyan hivatást választottam, amelyhez társakra van szükségem. Ez a kettő azonban nem zárja ki egymást. Most például hiányoznak a kollégáim. Egyébként simán elvagyok egyedül, de ahhoz, hogy ilyenfajta hiányérzetem legyen, egy hónap is eltelhet. A három viszont már sok. Mást mondok: ha naponta kell utazni, mert minden este máshol lépünk közönség elé, az egy idő után fárasztó. De ha holnap indulna a busz, már szívesen mennék.

Ray Cooney vígjátékával, A miniszter félreléppel és Michael Cooney bohózatával, a Nincsak, ki lakik itt?-tel Komáromtól Királyhelmecig bejárta az országot.

A nézők többsége sok helyen nem is tudja, hogy szlovákiai magyar vagyok. Komáromban igen. Ott ismernek. Középiskolás koromban, amatőr színészként sokszor megfordultam a városban. Ott ma is nagyon szeretek játszani. Komárom a szívem csücske. Örülök nagyon, hogy Gál Tamás került a társulat élére. Eddig is jól működött a Jókai Színház, de mostantól még jobb lehet.

Meglepné, ha vendégnek hívnák?

Szívesen mennék, mert komoly kvalitású színészeknek tartom a komáromiakat, csak most nehéz lenne egyeztetni Székesfehérvárral. Benne van a fejemben nagyon, hogy jó lenne végre komáromi kollégákkal játszani. Igen, ez régi vágyam.

Szülővárosába, Érsekújvárba is eljutott már Bánfalvy Ági társulatával. Hogyan élte meg azokat az estéket? Szülei, rokonai, ismerősei, régi barátai, gondolom, mind ott ültek az előadáson.

El is vártam a kollégáktól, hogy az előadás sikere nekik is olyan fontos legyen, mint nekem. Magamban mindig azt mondtam, de jó lenne, ha egy kicsit komolyabban vennék! Nekik persze Érsekújvár is ugyanolyan város, mint a többi. Csak nekem más. Nekem mindennél fontosabb. Mindig azt szeretném, ha az előadás ott futná a legjobb formáját.

A miniszter félrelép már a 200. előadáson is túl van.

Nagyon szeretem a darabbeli karaktert. Gesztesi Károly hiányát azonban folyamatosan érzem. Nélküle minden más a színen. Száznyolcvanszor játszani valakivel valamit, egyszer csak másvalaki áll a helyén… mintha megváltozott volna az előadás struktúrája. Gesztesiből nincs még egy az országban. Ma is hallom, ahogy azt mondja: „Nehogy azt higgyétek, hogy ha jól van megírva a darab, akkor az már siker!” A poénokat ugyanis megfelelő ritmusban kell mondani, de az sem mindegy, mikor csapódik be az ajtó, vagy mikor veszem fel a telefont. Ha hibázok, az egész felépített poénrendszer esik a kukába. Iszonyúan fontos a ritmus. Ha az embernek van hozzá érzéke, és jól bepróbálta a darabot, akkor az remekül működik. Ha mindenki a topon van, és már jól be van járatva az előadás, akkor nem lehet nagy baj. Megy, mint a karikacsapás. Ezzel együtt mégis úgy érzem, Ray Cooney-t játszani könnyebb, mint Csehovot vagy Shakespeare-t. Nem lehet összekeverni a kettőt.

Az utóbbi években inkább vígjátékokban brillírozik.

Én sem gondoltam, hogy a színészi életem errefelé fog elmenni. Valami miatt ezt kellett megtanulnom. A színészetnek ezt a részét. A poentírozást. De kicsit sem bánom, mert nagyon jól érzem magam a Páratlan párosban is, csak az még nincs annyira bejáratva, hiszen novemberben mutattuk be.

Három sorozatban is feltűnt mostanában.

Az Ízig-vérig mindenen átgázoló üzletemberét nagyon szerettem játszani. A 200 első randiban és a Korhatáros szerelemben is jól éreztem magam. Művészettörténész voltam az előbbiben, Adorjáni Bálint barátja az utóbbiban. Folyamatos várakozásban vagyok. A Hurok című játékfilm után azt gondoltam, gyorsabban megtalálnak majd a filmes felkérések. Teljesen érthetetlen számomra, hogy mégis várakoznom kell a következő szerepre. Nem tudom megfejteni, miért nem következik valamiből valami. De reménykedem. Még nincs veszve semmi.

A karanténnak vége, megnyílt a határ. Bármikor hazalátogathat.

Erre is nagyon vártam már. Hogy a szüleimmel lehessek. Három hónap után csodás érzés volt a viszontlátás. A következő utam már a Tátrába vezet. Kicsit bolyongok egyedül. Erre is nagyon vágyom. Aztán Erdélybe megyek, a Fogarasi havasokra. És ha félre tudunk tenni egy kis pénzt, akkor a szokásos horvátországi egy hetet is bevállaljuk a családdal. Az mindig nagy feltöltődés. Utána pedig indulhat az évad. Örömmel szerződtem Székesfehérvárra.

A szerző a Vasárnap munkatársa