Eötvös Péter aranysárkánya

Ez azonban valóban csak „tájainkon”, kis Kelet-Közép-európai bezártságunkban érvényes. A világ (legalább is Európa) szellemileg-művészileg nyitottabb régióiban a kortárs operák állandó, természetes részét képezik a repertoárnak, az operaházak rendszeresen rendelnek új műveket a zeneszerzőktől. 
Sokak számára meglepő lehet a tény, hogy korunk legtöbbet játszott élő operaszerzője magyar: Eötvös Péter. Eddigi operái közül egyiknek sem Magyarországon volt az ősbemutatója, s ritka, ünnepi alkalom, ha valamelyik színre kerül hazájában.
Ilyen ünnepi alkalom részesei lehettünk Miskolcon a Bartók Plusz Operafesztiválon, ahol a 2013-ban az Ensemble Modern és a Frankfurti Opera felkérésére írt, és 2014-ben Frankfurtban bemutatott Az aranysárkány (Der goldene Drache) című, egyfelvonásos kamaraopera került színre. A Roland Schimmelpfennig nagy sikerű, Budapesten, a Katona József Színházban is játszott színpadi műve alapján készült alkotásról a frankfurti ősbemutató előtt a zeneszerző azt mondta: „nem is opera, inkább zenés színdarab”, másutt viszont azt nyilatkozta: „előző operámnál (Lilith) egyszerűbb, dallamosabb, könnyebben befogadható a mű, igazi Volksoper, azaz népopera.” Ez a zenei anyagra minden bizonnyal érvényes, maga a történet azonban korántsem egyszerű és könnyen érthető. A helyszín egy európai város, Az aranysárkányhoz címzett keleti (kínai-vietnami-thai) vendéglője. Itt dolgozik egy kínai fiú, aki illegálisan, papírok nélkül, a nővérét keresve érkezett a városba. Mikor megfájdul a foga, nem fordulhat orvoshoz, ezért a konyhában dolgozó kollégái egy csőfogóval kihúzzák a fájós fogat, aminek következtében a fiú elvérzik és meghal. A fog kirepül a fogóból és egy thai levesben landol. Itt találja meg a vendéglőben vacsorázó stewardess, aki megpróbálja a szájába illeszteni. Közben találkozunk a tücsök és a hangya meséjének modifikált változatával, ahol a hangya befogadja, de megalázza és prostitúcióra kényszeríti a tücsköt. Egy „60 fölötti férfi” próbálkozik a prostituált tücsökkel. Impotenciája miatti dühét rajta tölti ki, botjával nyomorékká veri. Egy nagyapa unokája teherbe esik a barátjától, aki nem akarja a gyereket. Ő is a tücskön áll bosszút, szeretkezés közben brutálisan megöli. Végül kiderül, hogy a tücsök volt a fiú keresett testvére, aki mindössze egy emelettel lakott az őt kereső testvér fölött. A halott fiút a konyhai dolgozók az aranysárkányt ábrázoló faliszőnyegbe csavarják, és a folyóba dobják. A folyó a tengerbe sodorja, és a hazavágyó fiú holttestét a víz végül egészen hazáig, a kínai partokig sodorja. Erről a fiú szellemének a mű végén elhangzó hosszú monológjából értesülünk. 
A realista, groteszk és szürreális elemeket váltogató, számtalan áthallást kínáló történet Eötvös Péter fölfogásában valóban elsősorban zenés színdarab. A szöveg túlnyomó része énekbeszéd formájában hangzik el (nem az eredeti német, hanem angol nyelven), a zene elsősorban ritmizál, élve az eredeti szöveg zeneiségével is, de nagyszerűen felhasználva például a konyha hangjait: olykor aláfest, olykor ellenpontoz, végül szinte kozmikussá tágítja a színdarab többjelentésű, sokstílusú világát. Ennek érdekében a zene is különböző stílusvilágokból építkezik, a dzsesszes elemektől a kabarét idéző és a groteszk pillanatokon át a tragikumba hajló befejezésig. 
A miskolci előadás Bruno Berger-Gorski lényegre törő, minden külsőséget gondosan kerülő rendezésében, a kortárs zene tapasztalt és ihletett tolmácsolójaként nemzetközileg is elismert Nagy Zsolt vezénylésével került színre, aki az ugyancsak kortárs zenei specialistának számító Israel Contemporary Players zenekarát vezényelte. Az előadásnak öt (kiváló, remekül összeválogatott) szereplője van (Einat Aronstein, Meláth Andrea, Andrew Mackenzie-Wicks, Daniel Norman, Mikecz Kornél), akik 22 szerepet játszanak, énekelnek teljes odaadással, magas színvonalú, kiegyenlített színészi és énekesi teljesítményt nyújtva. Az előadás után a néző próbálja megfejteni, mi is lehet az oka annak, hogy tájainkon a kortárs opera oly ritkán kerül színre, és hogy a leggyakrabban játszott élő operaszerző miért nem lehet, ha nem is próféta, de legalább művészi értékének, nemzetközi súlyának megfelelő mértékben jelen lévő szerző hazája (és a környező országok) operaszínpadain?!