Ennio Morricone még kilencvenévesen is alkot

Pedig háromszor dolgoztak együtt. Tarantino szereti Morricone zenéjét, a Becstelen brigantikban és a Django elszabadulban is az ő szerzeményeit használta fel, a legendás római filmzeneszerző mégsem vágyik negyedszer is dolgozni vele. A nem éppen derűs alkotó szerint frusztráló a munka Tarantinóval, mert „nem igazán kifinomult érzékkel használja a zenét”. Rendezőként azonban nagyra tartja őt, bár a sok vért nem bírja elviselni a filmjeiben. Rajta kívül senki más nem forgatott még westernt havas tájon, ezt eredeti ötletnek tartja, ám a műfaj legjelesebb alkotójának mégsem őt, hanem iskolai padtársát, Sergio Leonét nevezi.
Aranyglóbuszt háromszor kapott, életművéért 2007-ben kapott Oscardíjat. Legjobban azokat a filmeket szereti, amelyek Sergio Leonéhoz kötik. Mind a három western: Volt egyszer egy Vadnyugat, A jó, a rossz és a csúf, Egy maréknyi dollárért. Ő is ezekkel a filmekkel lett világhírű.

Beszélgetni nem nehéz vele, de mintha minden válaszával az interjú végét siettetné. Türelmetlenségét nem is leplezi. Inkább lenne négy gyermeke közül valamelyikkel, vagy a feleségével, akihez több mint hatvan év köti, vagy több ezer kötetes könyvtárszobájában, mint egy fárasztó próba után külföldön, távol a családtagjaitól.

Hollywoodban több évre szóló stúdiószerződéssel várták, luxusvillát is kínáltak hozzá, mégsem ingott meg a döntésében. Csalogathatták bármivel, mindig minden ajánlatot visszautasított. Miért? Ennyire imádja Rómát, ilyen nagy lokálpatrióta?

Soha nem akartam elhagyni a hazámat, soha, de soha. Imádom Olaszországot és mindent, ami olasz. Sehol a világon nem tudtam volna gyökeret ereszteni, kiszáradt fa lettem volna a sztárok sétányán Hollywoodban. Nem, nem, jó nekem Rómában, ott az én otthonom.

Több tucat koncertet dirigált az elmúlt évben. Tavaly, tavalyelőtt már jelezte is, hogy leteszi a karmesteri pálcát. Valamiért mégsem tud megválni tőle, továbbra is sokat utazik.

Zeneszerzőnek lenni meglehetősen magányos hivatás. Négy fal között a zongorával vagy a stúdióban. Egy koncertteremben mégis szabadabbnak érzi magát az ember. Közvetlen kapcsolatba kerül a közönséggel. Engem mindig nagyon érdekel, melyik dallamra hogyan reagálnak a hallgatók. A tapsnál nincs jobb motivációs erő.

Világraszóló sikerét a Volt egyszer egy Vadnyugat zenéjének köszönheti. Valóban úgy dolgozott együtt Sergio Leonéval, hogy még a forgatás előtt elkészült a zenével, amit a színészek már a felvételek során, helyben meghallgathattak?

Sergio kivételes munkamódszerrel dolgozott. Elküldte a forgatókönyvet, és arra kért, azonnal kezdjek el komponálni, hogy a színészeit inspirálni tudja majd a zenémmel. Más rendezőknél ez fordítva működik. Vágás után behívnak a stúdióba, s elmondják, melyik jelenet alá milyen zenét képzelnek el. A látottak alapján természetesen én is vázolom, mire gondolok, így jutunk közös nevezőre. Sergio, még mielőtt elküldte volna a forgatókönyvet, az egész filmet részletesen elmagyarázta, így minden pontosan lepergett előttem. Hozzáteszem: a szájharmonika szerepelt a forgatókönyvben, az az ő ötlete volt. De a nyitóképbe csak különböző hangokat komponáltam, amelyek növelik a feszültséget. Oda nem illett zene.

Sok helyen elmesélte, Sergio Leonéval szoros baráti viszonyt ápoltak. Kitől értesült a haláláról?

Carla, a felesége hívott fel, hogy Sergio örökre elment. Mi a párommal azonnal kocsiba ültünk, és mentünk hozzájuk. Sergio érezte, hogy közeledik a vég. Fel volt készülve rá. Belenyugodott. Beteg volt. Csak szívátültetéssel tudták volna meghosszabbítani az életét, amibe ő nem ment bele. A leningrádi blokádról akart filmet forgatni, de egy nap feladta. Elhagyta az ereje. Mivel mindig előre kérte a zenét, vele párhuzamosan dolgoztam én is. Egy nap megkérdeztem tőle: szeretnéd hallani, mit találtam ki neked? Megdöbbentett a válaszával: „Már nem akarok hallani semmit!” Ebből tudtam, hogy nagy a baj.

Kivel ápol hasonlóan szoros kapcsolatot az olasz rendezők közül?

Giuseppe Tornatoréval. Hozzá is vagy harminc év köt. Szicíliai, mint a feleségem. Szeretem a képi világát, a gondolkodását. Ha az élet engedi, két tervünket szeretnénk még megvalósítani. Emberileg és zeneileg is értjük egymást. Pályája elején Peppuccio egyszerűen csak kiváló rendező volt. Az évek során azonban zeneértő rendezővé vált. Ezért emelem ki őt a kollégái sorából. Sokkal könnyebb számomra egy olyan alkotóval dolgozni, akinek zenei ötletei vannak, mint egy olyan valakivel, aki egyáltalán nem ért a zenéhez.

Tornatore legjobb filmjét, a Cinema Paradisót mégis majdnem „elveszítette”.

Nemet kellett mondanom a felkérésre, mert szóbeli szerződés kötött egy amerikai produkcióhoz, amelyben Gregory Peck játszotta a főszerepet. Az amerikai producer ugyan megorrolt rám, de ki tudtam hátrálni a filmből. Elolvasta ugyanis a Cinema Paradiso forgatókönyvét a feleségem, és teljesen odavolt tőle. Én sem tudtam letenni, míg a végére nem értem. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az amerikaiak, éreztem, hogy Peppuccio mellett a helyem. És nem bántam meg. A Cinema Paradiso az egyetemes filmművészetre tette fel a koronát. És a zárójelenet az összevágott csókokkal… az még ma is megdobogtatja a szívemet.

Írt egy misét is nemrég Ferenc pápa tiszteletére. Honnan jött az ötlet? Ennyire vallásos?

Rossz helyen keresgél. Cherchez la femme, mondja a francia. A feleségem biztatására komponáltam a misét. Ő akarta, hogy a sok filmzene után írjak egy emelkedett hangulatú művet is. Ferenc pápa nagyon kedvesen fogadta a munkámat. Mindkettőnket, a feleségemet és engem is megajándékozott egy rózsafüzérrel.

Pier Paolo Pasolinihoz is több film fűzi. Az 1965-ben készült Madarak és madárkáktól kezdve a Dekameronon át egészen a Saló avagy Sodoma 120 napjáig újra és újra visszataláltak egymáshoz.

Komoly, őszinte, tisztelettudó embert ismertem meg a személyében, nem egy bűnözőt. A hatvanas években ugyanis azt terjesztették róla, hogy megerőszakolt egy benzinkutast. Emlékszem, elővett a zsebéből egy listát ismert zeneművekkel, és arra kért, hogy igazítsak rajtuk. Addig ugyanis klasszikusok alkotásait használta fel a filmjeihez, főleg Bach és Mozart szerzeményeit. Én akkor közöltem vele, hogy erre a munkára nem én vagyok a legmegfelelőbb számára, keressen valaki mást, én magam is zeneszerző vagyok. „Akkor legyen úgy, ahogy maga szeretné!” – mondta. Bizalmat szavazott. Ha nem tévedek, ez volt az első film, amelynek az elején a feliratok énekelve hangzottak el. Pasolini, akivel egyébként mindig magázódtunk, sosem kényszerítette rám az elképzelését. Pedig mindig pontosan tudta, mit akart. Csak finoman, udvariasan, érzékenyen fogalmazta meg, hogy mit vár tőlem. Ha ellenvetésem volt, meghallgatta, és az esetek többségében elfogadta. Kölcsönösen tiszteltük egymást. Nyitott, szívélyes, nagyvonalú ember volt, de mosolyt csak akkor láttam az arcán, ha két kedvenc színészével, jó barátjával, Ninetto Davolival és Sergio Cittivel társalgott. Egyébként mindig borús, néha kicsit morózus volt. A botrányaival nem foglalkoztam. Számomra a tudása, az egyénisége volt mérvadó. Szent Pál apostolról szeretett volna filmet forgatni, sajnos nem tudta valóra váltani a tervét.

A Canterbury mesékbe és az Ezeregyéjszaka virágaiba is önt hívta.

A Dekameronba nápolyi dalokat kellett áthangszerelnem, a Canterbury mesékbe régi angol dalokat. Kapituláltam Pasolini előtt. Megadtam magam az elképzeléseinek, mert jónak láttam őket. Az Ezeregyéjszaka virágaiban több az eredeti zene, de közös megegyezés alapján beletettünk egy Mozart-művet is. A Salóban Chopin zongoraversenyére táncolnak a katonák. Egyetlen eredeti szerzemény hangzik el a filmben, ami tőlem származik: a zongorista játssza az orgia végén, aztán kiugrik az ablakon. A Teoréma után ez volt a másik Pasolini-film, amely hatalmas botrányt kavart. Engem is sokkolt az alkotás. Bizonyos jeleneteit nem is láttam a vágóasztalon, csak a bemutatón, Rómában. Szándékosan kímélt meg ezektől a jelenetektől. A nézőket akarta sokkolni, nem engem. Nem akart ő botrányt, jaj, dehogy! Gondolkodásra késztette az embereket.

Ki volt az első, aki felhívta, hogy közölje a hírt: Pasolinit megölték az ostiai tengerparton?

Sergio Leone. Hajnalban telefonált, azt hittem, szétrobban a szívem, olyan erős fájdalmat éreztem. Sokszor eltöprengek ezen, milyen véleménnyel lenne a mai világról. Pasolini intellektusához nagyon kevesen érnek fel Olaszországban.

Soha nem vágyott el Rómából. Megtörtént már az évek során akár csak egyszer, hogy idegen városban komponált?

Soha. Én már Rómától ötven kilométerre sem tudnék zenét szerezni. Nekem ehhez kell az otthoni fészkem. Ha kipattan a fejemből egy-egy zenei ötlet, azt bárhol fel tudom írni, de egy egész művet megkomponálni csak a saját közegemben tudok. Ha otthon vagyok, négykor kelek, tornázom egy kicsit a lakásban, futok is pár kört az asztal körül, majd egy rövid reggeli után nekiállok dolgozni. Délután már csak pihenek és olvasgatok. És lélekben már a következő reggelre készülök.

A szerző a Vasárnap munkatársa