Emberek helyett szerepek

Blénessy Enikő és Pólos Árpád emlékezetes kettőse TASR-felvételAzért említem rögtön a regényt, mert Nikosz Kazantzakisz a huszadik század egyik jelentős írója, akinek nevéhez a Zorba-történet mellett olyan művek fűződnek, mint például a Krisztus utolsó megkísértése, melyet Martin Scorsese filmesített meg, igencsak emlékezetesen. Ez az író megérdemli, hogy tisztelettel nyúljanak műveihez. Legtöbben így is tették, az 1964-ben készült Cacoyannis-féle Zorba-filmben például ugyanaz a mediterrán temperamentum, legyőzhetetlen őserő, élni akarás és élni tudás jelenik meg, mint a könyvben. Mindezt Mikisz Theodorakisz zengő-bongó, érzéssel teli szirtakija fokozza, és azóta akár táncszínház készül belőle, akár musical, megvannak a követendő példák, ha úgy tetszik, ember- és helyzettípusok, amelyektől vétek eltérni.

A kassai előadás felfogásában minden eddigi feldolgozástól különbözik. Műfaji megjelölése melodráma, amit pedig ezen a címen láthatunk, azt Ľubo Gregor, a neves pozsonyi színházi ember írta és dramatizálta. A cselekménynek csak a váza maradt meg, eltűnt néhány fontos nüánsz, ám erre még mondhatnánk azt, hogy másképp lehetetlen két felvonásba préselni ennyi anyagot. A jelenetek azonban nem kapcsolódnak láncszerűen, csak mint az építőkockák, úgy kerülnek egymás mellé. Az ok-okozati viszony, és ami még zavaróbb, az emberek közti viszony épp ezért esetleges. Mire végre megszületik egy igaz pillanat, máris vége a jelenetnek, elvész a nagy helyzet. Ráadásul a szereplők lépten-nyomon dalra fakadnak, ami néha beleillik a jelenet hangulatába, néha viszont szétrombolja azt. A dramaturgiai szerkezetre is ez a szaggatottság jellemző, a színészek pedig egy-két kivétellel láthatóan rosszul érzik magukat a színpadon. A sűrítés és az állandó stilizálás kizárja a naturális hatást, márpedig Zorba maga az ösztönös természeti lény. Rá épül a darab, és a rendező maga vallotta be, hogy azért találta ki az egész projektet, mert meglátta és megszerette Pólos Árpádot, aki kiköpött Anthony Quinn, illetve bocsánat, kiköpött Alexis Zorba.

Nos, ebben tényleg van valami. Az elején úgy tűnt, valóban egymásra talált rendező, szerep és színész. Ahogy Zorba cigarettát lejmol Niko Basiltól (Bocsárszky Attila) a kikötőben, ahogy később a kocsmajelenetben viselkedik, ahogy táncra perdül, valóban szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. Ám ebben a zagyva és esetleges szellemi térben szinte lehetetlen reális figurát létrehozni. A Zorba-Basil viszony alakulása nem követhető, a két színész párosítása is elhibázott lépésnek tűnik. A szelíd fiatal angol író a regényben értetlenül szemléli az övétől gyökeresen eltérő kultúrát, itt viszont inkább unatkozó kívülálló. Bocsárszky „író létére” meglehetősen kevéssé reagál a körülötte történő fontos dolgokra. Annyi azért látható, hogy Zorba vad mentalitását összeegyeztethetetlennek tartja saját neveltetésével, ám a végére tartogatott, táncjelenettel megpecsételt barátság nincs kellően előkészítve. A Zorbából sugárzó erő egyszerűen nincs rá olyan hatással, mint azt a történet ismeretében elvárnánk. „Uram – kiáltotta –, sok mindent akarok mondani neked: embert még nem szerettem úgy, mint tégedet, sok mindenről akarok beszélni veled! De nem áll rá a nyelvem... Eltáncolom hát! Állj arrébb, nehogy rád lépjek!” – írja Kazantzakisz a regényben. Zorba híres tánca a tragédia utáni újrakezdést, a talpon maradást is szimbolizálja, a Gregor-féle átiratban akad is erre valamicske utalás (a kisfia temetésén táncoló Zorba), ám a lényeg megint elillan, nem érezni, hogy Pólos embert még nem szeretett úgy, mint Bocsárszkyt. Emiatt a sietős felskiccelés miatt marad hangsúlytalan a férfi Hortenziához fűződő viszonya is. Főleg az öreg kurtizán halálának jelenete súlytalan, ráadásul a semmiből elővarázsolt rózsaszállal még hatásvadász is. Cs. Tóth Erzsébet Hortenziája az egyik pillanatban még virgonc és élveteg örömlány, a másikban már beteg, halni készülő asszony.

Az özvegy tragédiájának okai, ha úgy tetszik sorsszerűsége teljesen elsikkad. A regényben Basil értetlenül szemléli az egyik helyi fiatal öngyilkossága miatt haragra gerjedt falusiak indulatát a Fekete özveggyel szemben, aki nem adta magát oda a fiúnak. Az író és az özvegy egymásba szeret, de a beteljesülést tragikus vég követi: a nőt a közösség kitaszítja magából.

A Thália színpadán mindez rendkívül „melodramatikusra” sikeredett, a szó pejoratív értelmében, egy kevéske halottgyalázással megspékelve. Pedig Szabadi Emőke Katalin, a társulat új tagja a körülményekhez képest minden tőle telhetőt megtesz, azaz igyekszik menteni a menthetőt. Ugyanez mondható el a másik fiatal erdélyi színésznőről, Blénessy Enikőről, aki a darab talán legőszintébb duettjét produkálja Pólos Árpáddal. És akkor most rá kellene térni az előadásban elhangzó dalokra.

Nos, Jakab Zoltánnak eleve nehéz dolga volt, mert Theodorakisszel versenyezni lehetetlen. A film zeneszerzője 1988-ban egész estés balettet is komponált a történetre, két különböző irányzatot, a szimfonikust és a népzeneit egyesítve. Jakab egyetlen esélye az lett volna, ha a lehető leggyakrabban alkalmazott volna szirtakimotívumokat. Ehelyett a görög fíling csak az elején és a végén bukkan fel, a köztes időben pedig hol operettes slágerzene, hol tangószerűség, hol pedig kuplé szól, és bár a színészek élőben énekelnek a műanyag alapokra, ezzel semmit sem tesznek jóvá. A zenei anyag CD-n is megjelenik a színház produkciójában, ám első hallásra nem tűnt elég erősnek és karakteresnek ahhoz, hogy külön hanghordozón is megéljen. Bár lehet, hogy a történet általános érvényét, globalitását hivatott kiemelni, és az is lehet, hogy „képek nélkül” másként fog működni. Mert az a jelenet például, amikor a bányászok dalban követelnek munkát, teljesen héttörpésre sikeredett. (Hejhó, hejhó...!)

Gadus Erika díszlete viszont rendkívül ötletes: végig egy stilizált kőfalat látunk a színen, rajta alig észrevehető görög istenek simulnak egymásba. Ez a tömb bányabejáratként és szobafalként egyaránt jó szolgálatot tesz, szemünk nem unja meg, mert néhány jól megválasztott berendezési tárggyal változtatható a miliő. Az ijesztőre tervezett bányarobbanás viszont inkább humorosnak hat a rózsaszín fényekkel, valószínűleg ugyanazzal a pirotechnikai berendezéssel produkálták, mint a Fekete özvegy megerőszakolásánál villódzó diszkófényeket.

A szabad ember – avagy Zorba, a görög című előadás egy tipikus one man show, csak sajnos nem Pólos Árpád a főszereplője, hanem Ľubo Gregor. Pedig ennek fordítva kellett volna történnie. Kassán minden a rendező elképzelése szerint történt, és a valódi, alkotó csapatmunka hiánya nagyon látszik. Zorba, ez a fejlett igazságérzettel született, szabad ember ilyesmit bizonyára nem tűrt volna el.