Elhunyt Bódi László „Cipő”

JUHÁSZ KATALIN

Zenéről sosem vitáztunk. Tiszteletben tartottam az ízlését, és ő is elfogadta, hogy úgy vagyok a Republic zenekarral, mint Petőfi a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tájával. Csodáltam a zenekar közösségteremtő erejét. Ez a közösség az utóbbi hét-nyolc évben itt, nálunk, Szlovákia déli részén tán még a magyarországi rajongói bázisnál is egységesebbnek, masszívabbnak mutatkozott. És ez a közösség most gyászol.

Tegnapra virradóra meghalt a Cipő néven ismert Bódi László, a Republic frontembere és szövegírója, az utóbbi húsz év magyar popzenéjének egyik legfontosabb alakja. 47 évet élt. Nyilván tudta, hogy semmi esélye a békés nyugdíjas korra, hiszen 2011 decemberében a következőt válaszolta a Best Magazin azon kérdésre, hogy mennyi ideig akar élni: „Még mondjuk öt évig. Ötvenéves koromig”.

Már 2009-es koszorúér-műtétje után felmerült, hogy valószínűleg új szívet kell kapnia. De az énekes nem vállalta a szívátültetést. Az is kiderült, miért. „Az orvosom felvilágosított arról, hogy az átültetés sem segítene rajtam. Nem is hiszem, hogy ilyen műtéttel kellene megmenteni az életemet” – mondta Cipő, megtoldva a dolgot ezzel a meghökkentő mondattal: „Különben sem akarok túl sokáig élni. Ebbe valószínűleg az is belejátszik, hogy alapvetően depresszióra hajlamos vagyok. Ezt tudják rólam a barátaim és a családom is. Egyedül a gyerekeim azok, akik miatt élnem kell, és igyekszem is erőt venni magamon, hogy a halál gondolatát elűzzem.”

Cipő, aki egész karrierje során kerülte a bulvársajtót, szívműtétje kapcsán mégis a Blikk és hasonló sajtótermékek címlapjára került. Azt is a Blikk kürtölte világgá, hogy halál vár rá, ha nem kap új szívet. És mivel a Blikkről minden komoly embernek megvan a véleménye, a komoly emberek nem vették komolyan ezt a hírt. Pedig, úgy tűnik, a bulvárlap ezúttal igazat írt.

A népszerűség ellenére Cipő saját bevallása szerint nem élvezte igazán az életet. Alapvetően pesszimista embernek tartotta magát, a világot pedig „misztikus helynek” látta. Dalszövegeiben mindig ott bujkált némi szomorúság. Sőt, olvassák csak el ezt: „A csend beszél tovább, helyettem ő mondja el,/a csend beszél tovább, helyettem ő énekel./ Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet,/ elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat.” Vagy ezt: „Értem nyílnak a réten a virágok/A felhők között magasan járok/Engem hívnak, hívnak a harangok/Én elmegyek és ti itt maradtok.”

Soha nem volt tökéletesen egészséges, hiszen szívproblémával született. Az utóbbi pár évben súlyos tüdőgyulladással is kezelték, eltörte a karját, és lábon hordott ki egy szívinfarktust. Február 15-én pedig leállt a szíve, de sikerült újraéleszteni. Azóta kórházban kezelték, a mélyaltatásból azonban nem tudott felébredni, kómába került. Amikor az őt kezelő professzor azt nyilatkozta a sajtónak, hogy csodák márpedig vannak, és bízni kell a csodákban, már mindenki tudta, hogy lemondtak róla. Ekkor különböző természetgyógyászok, kuruzslók ajánlották fel segítségüket a családnak. Aztán múlt szombaton megjelentek a hírek, szintén egy bulvárlapban: Cipő kinyitotta a szemét, mozgatja a végtagjait. A Republic menedzsere azonban arról tájékoztatta a sajtót, hogy nincs érdemi változás az énekes állapotában. Aztán hétfő délelőtt megérkezett a lehető legrosszabb hír. Egy legendás zenekar legendás frontermbere, egy tehetséges szövegíró, egy családapa és egy nem mindennnapi egyéniség távozott e földi világról. A Republic zenekarnak ezzel nyilván vége. A csapat tagjai néhány napja (Cipő nélkül) ünnepelték megalakulásuk 23. évfordulóját egy budapesti klubban. Akkor még sokan bizakodtak, de a hangulat állítólag már gyászos volt, illetve legbelül a legtöbben tudták, hogy Cipő menthetetlen.

Szinte napra pontosan emlékszem, mikor hallottam először a Republic Repül a bálna című dalát (1992 márciusának közepén egy budapesti házibuliban), és bizony felkaptam a fejem, mert azt hittem, egy új alternatív csapat első lépéseinek vagyok tanúja. Később kiderült, hogy Cipőék inkább a mainstream felé orientálódnak, több hallgatót, nagyobb koncertközönséget akarnak. Nem haragudtam rájuk, mivel akkor már Kispál-rajongó voltam, a „klasszikusok” közül pedig a Kontroll Csoport és a Bizottság érdekelt. Sőt még örültem is, hogy valaki minőséget visz a tömegzenébe. A kilencvenes évek elején a Republic tulajdonképpen a Bikini helyét vette át a „félig rock, félig pop, rádióbarát de nem bugyuta” stílusirányzat élén. Azóta általában évente jelentettek meg új albumot, legnagyobb slágerük egyértelműen a Szálj el, kismadár volt, de a 67-es út is szép sikert ért el. Cipő írt egy albumnyi jó dalt Koncz Zsuzsának, Halász Juditnak, közös munkára bírta rá a köztudottan zárkózott Cseh Tamást, csinált szólólemezt és kölcsönadta zenekarát Balázsovits Edit színésznőnek is. Ki tudja, mi mindent tartogatott még arra a három évre, ameddig tervezett? Egy biztos: amit alkotott, amit letett a magyar poptörténet asztalára, az maradandó. Az ő szavaival:

„Akkor is hallod a hangomat, hogyha fáj, hogyha nem szabad.”