Élet egy másik Rómában

A szeptemberi Velencei Filmfesztiválon debütáló alkotás elhozta a fődíjat, azóta sorra kapja az elismeréseket (legutóbb a Golden Globe-on a legjobb rendezés és a legjobb külföldi film díját ítélték neki) és versenyben van az Oscarért is a legjobb idegennyelvű film kategóriájában. Nagy kár, hogy nem vetítik moziban, mert megérdemelné a vásznat. Nemcsak a minősége, hanem egyedi hangulata miatt is. A Netflixnek köszönhetően viszont nem kell hazai bemutatóra várni, bármikor megnézheti, akinek van hozzáférése. 

Alfonso Curaón rendező ezúttal önéletrajzi elemekből építkezve Mexikóváros Roma nevű negyedében töltött gyerekkorának emlékeit eleveníti fel. A főszereplő azonban nem ő, hanem a háztartási alkalmazott, Cleo (Yalitza Aparicio). A történet 1970–71-ben játszódik, illetve pont egy év leforgása alatt. 

Az első húsz-huszonöt percben látszólag alig történik valami. A kamera Cleót követi (az operatőr szintén Alfonso Cuarón), aki teszi a dolgát, egyszerre rutinosan és komótosan. Felszolgál, leszed, mosogat, mos, felmos, közben a család éli az életét, mintha nem is érzékelnék a jelenlétét. Például összebújva tévéznek, miközben „láthatatlan kezek” behozzák a nasit, megtöltik a poharakat. Aztán az egyik gyerek, anélkül, hogy levenné a szemét a képernyőről, átöleli a körülötte motozó Cleo vállát, és magához húzza. 

A rendező ilyen apró nüanszokkal, jóéjtpuszikkal, simogatásokkal mutatja, hogy a srácok családtagnak tekintik a lányt, aki szintén szereti a négy ördögfajzatot. Máskor viszont hosszan cseng a telefon a zsibongó nappaliban, de senki nem ugrik felvenni, hiszen ez is Cleo dolga. Ő jelenti be, kit keresnek, majd spontán mozdulattal megtörli a kagylót köténye sarkával. Általában a feleséget keresi a barátnője, és az elkapott mondatfoszlányokból a szolgálólány hamar összerakja a lényeget: a férj nem Kanadába utazott kutatni, hanem lelépett egy másik nővel. 
 

A Cleót játszó Yalitza Aparicio amatőr, ahogy a szereplők többsége. Maga a megtestesült sztoicizmus. Szinte csak megtörténnek vele a dolgok. Például amikor „szerelme” azonnal faképnél hagyja, mihelyt felmerül, hogy terhes lehet, Cleo ugyanolyan rezzenéstelen arccal veszi ezt tudomásul, mint a kisebb földrengést, amibe később belecsöppen. (Ekkor megtudhatjuk, mit szokás csinálni földrengés esetén Mexikóban: gyorsan letérdelni és imádkozni). Nem dühös, nem háborodik fel, csak végtelenül szomorú, és arca azt sugallja, hogy „hiába, ezek ilyenek”. 

A filmtörténet legocsmányabb faképnél hagyási jelenete mellett itt találkozhatunk a legijesztőbb fuldoklós jelenettel is. Nincs drámaira vágva, mint az szokás, sőt egyetlen hosszú snitt az egész, három gyerekszereplővel és egy úszni nem tudó nővel. Még a tenger is úgy háborog, mintha a rendező instruálná. Annyira bravúros az egész, hogy második nézéskor is összeszorult a gyomrom, hiába tudtam már, hogyan végződik. 

Az igazán jó operatőr észrevétlen, pont olyan, mint egy megbízható szolgáló, aki puha léptekkel közlekedik, de nélküle összeomlana a háztartás. Cuarón úgy van jelen ebben a nagypolgári házban, mintha csak dokumentálna (a gyerekek futkározását például nem lehet megrendezni, sem a család kutyájának reakcióit). A kamera gyakran fordul át egyik szereplőről a másikra, mintha csak mi forgatnánk a fejünket. Cuarónnak mégis sikerül valamiféle állandó nyugalmat fenntartania a képekkel. És nyugalomérzetünk végig megmarad, akkor is, amikor erdőtüzet, földrengést vagy éppen utcai tüntetést mutat nekünk. A sok statisztával felvett, zsúfolt belvárosi jeleneteknél a kamera zavartalanul sodródik a turbulens környezetben, a zebrán az autók tíz centivel a gyalogosok előtt fékeznek, egy gyerek előre rohan a tömegben. De valahogy nem aggódunk, hogy elvész, talán azért, mert Cleo indul utána. A lány, aki egy kis faluból érkezett a fővárosba, ahol olyan „idegen test”, mint később a háborgó tengerben. A szemünk mégis úgy bízza rá a srácot, mint a saját édesanyja. Viszont az is abszolút hihető, ahogy a kisfiú nem veszi észre a tömegben az apját, aki új szeretőjével viháncolva mellőzi őt. Ez komoly operatőri bravúr. 

Cuarón rendezőként is minden apró részletre ügyelt. A szülési jelenethez például igazi orvosokat kért fel, az egyik gyerek szobájában az 1970-es focivébé plakátja van kiragasztva, és az összes díszlet, kellék, jelmez a kora hetvenes éveket idézi. Mindez fekete-fehérben, mert Cuarón szerint az emlékeink nem harsogó színekkel élnek bennünk. Néhány másodperc erejéig bevillan a Gravitációra hajazó jelenet – ezt nézik a moziban. A film egyik helyszíne nagyon hasonlít az Anyádat is! vége felé látható bárhoz, Az ember gyermeke pedig a babavárás motívumában idéződik fel. A rendező tehát becsempészett ezt-azt előző filmjeiből, hogy még inkább jelezze a személyességet. És a további rejtett finomságokról még nem is szóltunk – a víz szimbolikájáról a kezdő képsorok felmosóvizétől az esőn át a veracruzi strandig, vagy a távolban az eget hasító repülőkről (elvágyódás, felemelkedés). 

Ezt a filmet többször kell látni. És olyan mély nyomot hagy, mint Fellini Rómája. Minimalista, mégis tele van érzelmekkel, és azt üzeni, hogy ahol szeretet és összetartás van, ott minden helyzetből fel lehet tápászkodni valahogy.