Egyiptomi kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

Vágyak netovábbja lehet: …elindulni a krokodiloktól hemzsegő (ami mára nem igaz, mivel gátat szabott nekik az asszuáni nagy vízduzzasztó) Nílus-völgybe. Hajóra szállni, majd bevackolódni a folyójáró, újkori Titanic testében kialakított, többemeletes úszó szálloda himbálódzó kabinjaiba.
...ki-kikötni az óegyiptomi építkezések megőrzött tekintélyes helyein.
Karnak: Templomának oszlopcsarnokában jólesik megpihenni azután, hogy megfogadjuk helyi idegenvezetőnk intelmeit. Huncutul ránk erőlteti a turistafogó hiedelmeket, melyek szerint Karnak nyolc méter mély szent tavának partján ajánlott körbejárni a méretes szkarabeuszszobrot (az egyiptomi szent bogárnak emelt tiszteletkövet), mert a szerencse és a napfelkelte eme jelképe jó szerencsét hoz. (Nem árulom el, hányszor kell megkerülni a kőbe szorult mítoszt, hogy a szerelemben hozzon szerencsét, hányszor, hogy a karrierépítésben!)
Luxor: Felemelő érzés végigsétálni az esti sötétben pazarul megvilágított templomának magasztossággal igéző szfi nxsétányán, s elámulni híres obeliszkjén, melynek ajándékba „száműzött“ párja a párizsi Concorde térről kokettál egyiptomi emlékekkel.

…bejárni a Királyok völgyének meredélyútjait. Festett vésetekkel gazdagon díszített vájatokban alászállni a tátongó királysírokba. S ha (tévhiteknek bedőlve) már ott nem láthatunk óegyiptomi uralkodót halottaiban megőrző múmiát, s a Nílus vizéből sem leselkedik ránk élő krokodil, legalább a Kom Ombó-i templomban élvezettel tekinthetünk meg egy-egy ártalmatlan, mumifi kált példányt, amint üvegteknőbe zárva nyújtózkodnak. Aztán kutakodón leshetünk bele ugyanennek a templomnak a kútjába, amelynek a medrét a Nílus táplálta, s szintje alapján róttak ki fáraók adókat.

…felkúszni a magasztos homokszín hegyre. Oldalában megcsodálni a sziklaépítészet színezett tökélyét, benne meghajolni Hatsepszut istennő előtt, hogy halandó hívőinek olyan tiszteletet parancsolt, amely eme felbecsülhetetlen csoda megalkotására ösztönözte őket.

Mindennek ma már csak a pénztárcánk tud határt szabni. Egyiptomot anyagi lehetőségeink függvényében láthatjuk, és bejárjuk rendezett menetoszlopokban busz buszt követve (ily módon megoldott a turisták zökkenőmentes közlekedése egyik településről a másikra). Annak sincs akadálya, hogy nílusi hajózással társítsuk kalandozásunkat. Legyűrhetjük a hatalmas időbeli és földrajzi távolságot, valósággá tehetjük ebbéli vágyunkat akár „vakon“ is. Anélkül, hogy magunkénak tudnánk a kulcsot, amelyet a hieroglifák felfedésére a rosette-i kőbe rejtettek. Anélkül, hogy kódolni tudnánk az ókori kőfalak kartusokba, ovális keretekbe foglalt jeleinek óriási halmazát (elég, ha esztétikai objektumként tekintünk rájuk). Igaz, Óegyiptom kora így - megalapozott tudás nélkül - inkább csak külsőérzékelésből fakadó emóciókkal, nem annyira anyagismeret nyújtásával képes leigázni és lenyűgözni, de a találkozás élménye, a mai egzotikumra ráépülő múlt sugallata így is egy életen át elkísér.

Hiszen hol másutt élhetnénk át egzotikusabb e% ektust, mint amit az a helyzet gerjeszt, ahogy a hatalmas Memnón-kolosszusok térdben behajlított lábánál bolhaméretű emberi lényként áhítattal próbálunk betelni a história anyagba tárgyiasult bűvöletével, miközben pár száz méternyire az arab diskurzusban erősen gesztikuláló egyiptomi földművesek a legtermészetesebb mindennapisággal elindulnak, hogy begyűjtsék az évi cukornádtermést?

Most nem kell ilyen nagy útra vállalkozni. Elég a magyar fővárosig eljutni. A Szépművészeti Múzeum Reneszánsz a fáraók korában című időszaki kiállításán hazai anyagot kiegészítő, több neves külföldi gyűjteményekből származó műtárgy (sztélék, szobrok, koporsók és különféle sírfelszerelési tárgyak) megtekintésével beleélhetjük magunkat a fáraók utolsó nagy virágkorába. Nem „helyszíni birodalomjárással“, vagyis nem olyan lehetőségekkel fogad a Szépművészetiben bárki számára bebarangolható Egyiptom-szelet, amelyek során megérinthetnénk a „nagyszobor“, a szfi nx talapzatát, becserkészhetnénk a Gízai-fennsík temetkezési helyeit. Eleve nem a piramismítosz tárgyiasított illusztrálása volt a szándék, hiszen Francesco Tiradritti olasz kurátor, egyiptológus nyilatkozata alapján a tárlat üzenete ilyesformán foglalható össze: felejtsük el a piramisokat, és győződjünk meg arról, hogy kultúrájával az ókori Nílus-völgye ezeken az építményeken kívül lelkiségéből-szellemiségéből mennyi mindent adott a világnak.

A kiállítás a Nílus menti birodalom 25. dinasztiával fémjelzett korszakának reneszánszára fókuszál. Ám a tárlat ezzel a reneszánsszal is képes ízelítőt nyújtani az ókori Egyiptom több ezer éves kultúrájáról, amely e dinasztia uralkodása alatt virágzott. Azért lehetséges ez, mivel valamilyen módon és formában már a birodalom bizonyos időszakaiban is, majd későbbi korokban ugyanúgy átvették, feltámasztották és felhasználták az óegyiptomi múlt legkiemelkedőbb vívmányait - erre utal a reneszánsz szó a kiállításcímben.

Belekezdhetnénk egy hosszú virtuális sétába, böngészhetnénk az értékes leletek listájáról, s nem elképzelhetetlen, hogy a következő megállapításra jutnánk: a jövőben Egyiptom titkainak végtelen sorát remélhetjük még „korunk múmiatanúitól“, vagyis múmiamegszállott tudósoktól. A technika fejlődése újabb és újabb nyomot kínál. Ehhez kiindulás lehet a Budapestre összeválogatott egyiptomi kollekció tudományos szempontból legkiemelkedőbb darabja, a palermói kő (töredéke) is.

Hozzáértők véleménye szerint ezt megszerezni egy ilyen mustrára, legalább olyan nagy dolog, mintha egy Leonardo korát felvázoló, Párizson kívüli kiállításra a Louvre-ban őrzött Mona Lisát sikerülne megszerezni. A nagybecsű királylista, a palermói kő értékét az is emeli, hogy eddig fel nem fedett, ismeretlen uralkodóneveket is tartalmaz. Egyiptológusoknak és nekünk, Egyiptom-imádóknak tartogat még rejtelmeket.