Egyedül van József Attilával

Önálló létrehozója, mivel írta is, rendezte is a Mondjad, Atikám! című darabot, és reményei szerint hosszú ideig játszani fogja. A születésétől a haláláig meséli el József Attila életét, belső vívódásait nem kevés versrészlettel kiegészítve. Azt mondja: az igaz embert próbálja megfogalmazni József Attilában, akitől ő maga is rengeteget tanult és tanul. 

Illyés Gyula három mondatát olvastam a példánya első oldalán. „Arra kérem az olvasót, hogy a közreadott verseket ne velem azonosítsa, hanem saját magával. Közülük csak az sikerülhetett, melynek olvastán az olvasó szíve is megrezeg, olyasféleképp, mint amikor leleplezik az embert. Van kellemes leleplezés is, pl. amikor az ember rájön, hogy mégsem olyan szörnyeteg, amilyennek tettei után hinnie kell magát.” Miért került a szövegkönyv első oldalára az idézet? 

A munkához választottam sorvezetőnek. Illyés Gyula, így vagy úgy, kulcskérdés József Attila életében. Ha nagyon gonoszak akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, közvetetten hozzájárult ahhoz, hogy József Attila ilyen fiatalon meghalt. Ha viszont felszabadítóak akarunk lenni, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy Illyés Gyula volt az egyetlen férfi, akivel József Attila karon fogva járt az utcán. Ez nagyon szép példája annak az emberi kettősségnek, amelyről az előadás szólni akar. 

Tizennégy stációban mutatja meg a költő életútját, ami írott szövegben több mint negyven oldalt jelent. 

Íróilag van egy szabály, Egri Lajos óta sokan használják. Én is errefelé tereltem a szövegkönyvemet. Hogy legyen egy premissza, egymondat, egy megállapítás, ami felé az írott anyag halad. A cél, amit el akar érni. Itt most nagyon nehéz volt megtalálni a premisszát, hogy József Attilát elsősorban mint embert mutassam meg. A versei közül is azokat használom, amelyek minden helyzetben a testi-lelki állapotára utalnak, és nem a költészetére. Azt szeretném megmutatni, mennyire nem egyértelmű az ember. Ahogy ő fogalmaz: „Én nem tudtam, hogy ennyi sok szörnyűség barlangja a szívem.” Tehát, hogy mennyire összetett az ember, s hogy a mostani kultúrában mennyire nem tartoznak hozzá a negatív tulajdonságai. Ezért nem is tud mindig őszinte életet élni, nem minden esetben mondhatja ki azt, amire gondol. József Attilának pedig nagyon nagy igénye volt az őszinteségre. Ez rám is jellemző, bár nem akarok hasonlítani hozzá. Csak párhuzamot vonhatok, és természetesen azon vagyok, hogy minél több közös vonást fedezzek fel kettőnk között. Innen is az anyag. Életem nagyon nehéz időszakában rengeteget segítettek rajtam azok a megállapítások, felfedezések, amelyeket József Attila életén keresztül sikerült tennem. Az est során tehát József Attilát, az embert kell megfogalmaznom. Diagnózist kell felállítanom a születésétől a haláláig. Ha csak az életéről szólna a darab, akkor rengeteget sztorizhatnék, de most József Attila személyéről tartok estet az életén keresztül, ezért nagyon sok jó történetet ki kellett hagynom. Bécs és Párizs például egy év volt az életében rengeteg izgalmas epizóddal, de nekem az egy perc húsz másodperc az anyagban. 

Érzelmi kilengések, labilis idegállapot, rengeteg kín és fájdalom – színészileg nem kis kihívás mindezt megmutatni. 

Mindent félre kellett tennem a próbák során, hogy már csak a szerepre koncentrálhassak. A rendezői koncepciót, az írás során felmerült kérdéseket, mindent. Külsőleg ráadásul nem is hasonlítok József Attilára. Előadásonként gesztenyebarnára festem be a hajam, borostát növesztettem, erősen fogyókúráztam a szerephez. Nemecseket is szeretem, mert annyira más karaktert kell hoznom. Végig görnyedek, más hangon beszélek, bő nadrág, nagy ingek… 

Most viszont önmagát rendezte. 

Én voltam a kísérleti nyulam. Annak, aki engem ebben a szerepben rendezett volna, nagyon bele kellett volna ásnia magát az anyagba. Én pontosan tudom, mit szeretnék adni, megmutatni az előadásban. Rengeteget olvastam József Attiláról. Iszonyatosan komoly forrásanyag gyülemlett fel az életéről. Vagy száz könyv. Az egész nyaram azzal telt, hogy ezeket tanulmányoztam. Kiválasztottam a számomra leghitelesebb húsz művet, azok alapján írtam meg az anyagot, a többit pedig kiadtam azoknak, akikben megbízom. Megkértem őket, ha valami olyat találnak, ami említésre méltó, jelöljék be nekem. Nem kellett nyolcszáz oldalas orvosi disszertációt elolvasnom, arra nem is lett volna időm. A bemutató előtt egy héttel elhívtam Eszenyi Enikőt, a Vígszínház igazgatóját, Marton Lászlót és Hegedűs D. Gézát, a tanáraimat és ifj. Vidnyánszky Attilát, a barátomat, akivel osztálytársak voltunk az egyetemen, és több közös munkánk volt, hogy toljanak még rajtam egyet, karoljanak fel, lökjenek meg. Így lett kerek a történet. A délelőtti próbákon inkább csak a zenével, a világítással, a technikával foglalkoztam, esténként pedig színészként dolgoztam abban a térben, amelyet már berendeztem és bevilágítottam. 

A szöveggel hogyan birkózott meg? Negyvenvalahány oldal, benne több mint húsz vers. 

Ennyi szöveget még nem mondtam színpadon. Két óra egybefüggően. Én ezt értelmében, összefüggéseiben tanultam meg. Próbáltam felfejteni, mi van a sorok mögött. A sok morfondírozás, agyalás azon, hogy mit írt és miért, belevitte a fejembe a szöveget. A színpadi események kronológiailag kilencvenkilenc százalékban követik József Attila életét. Az Eszmélet című verset semmiképpen nem akartam kihagyni, de korábbra írtam be. A Vágó Mártával töltött délutánt is ott mesélem el, ahol kronológiailag nem helyes, de egyáltalán nem zavaró. Egyébként mindent úgy írtam meg, hogy a számra álljon a szöveg. 

Erős kitárulkozást kíván ez az anyag, hiszen erősen feltárja a költő lelki rezdüléseit, sőt még a szexualitásából is merít. 

Úgy akarok dolgozni az életével, mintha az a sajátom lenne. Minden előadással fejlődni szeretnék, egyre jobban felnőttnek lenni, egyre közelebb kerülni hozzá. Ha ezt sokáig tudom játszani, akkor négy-öt év múlva lesz teljesen kész az előadás. Nem szeretném, hogy hiányérzetem legyen az ember felfejtésében. Nagyon tömör az anyag, ami a kétszáz oldalból megmaradt. Egy kis részlet erejéig érinti az előadás élete minden komponensét, a gyerekkori szerelmét, az öngyilkossági kísérleteit, a barátait, a csalódásait, az újságírást, korának napi kultúráját és a világ akkori politikai eseményeit. Megélhetem azt, hogy hároméves gyerek vagyok, de azt is, hogy már felnőttként ott ülök a pszichoanalízisen, ahol olyan történetekről vallok, amelyeket korábban nem mertem elmondani senkinek. A legnagyobb öngól az lenne, hogy írtam egy jó anyagot, és nem jól játszom el. A darab ott kezdődik, amikor József Attila kést szorít Gyömrői Edit nyakához, és azt mondja: „Kis kés, jó kés, lehet vele ölni.” Egyszer csak megszólal az analitikus: „Attila, hogy került a maga kezébe a kés?” S mint egy lórúgás, olyan neki ez a kérdés. A darab pedig elkezdi visszafejteni, hogy születésétől fogva milyen döntéseket kellett hoznia, hogy hirtelen másvalaki nyakához szorítson egy kést. Tulajdonképpen ez egy egyszemélyes nyomozása az embernek saját magával szemben. 

Meghatározható, hogy honnan ez az erős vonzódása József Attilához? 

Egyszerűen szeretem. De őt mindenki szereti. Szokás kedvencnek mondani. 

A színművészeti egyetem felvételijére is vitt a versei közül? 

Nagy László József Attila című versét vittem. Azt kérték többször is, és azóta is gyakran mondom el. Édesapám próbált győzködni, hogy ha visszatapsolnak a darab végén, akkor ráadásként ezt adjam a nézőknek. Gyönyörű vers. Sajnos nem illik az anyagba. De hogy honnan ez az erős vonzódásom? Volt egy nehéz időszaka az életemnek, bár a gyerekkorom sem volt könnyű, sok rettenetes dolgot éltem meg, láttam közelről. Most viszont, hogy volt ez a hatványozottan nehéz időszakom, sokat olvastam az életéről. Ez segített aztán feldolgozni, tisztába tenni, megérteni, mi történt és mi történik velem, körülöttem. Egyszerűen úgy éreztem, én az ő testi-lelki stációit megéltem már. Viszonylag hamar rájöttem, hogy ezt színészileg hitelesen színpadra tudnám vinni. Meg tudnak ugyanis történni bennem ezek a dolgok. A darabbeli stációk ötletét Asperján Györgytől vettem, aki regényt írt József Attila életéről. Ő viszont nem adott címet a stációknak, azok már tőlem erednek. Nekem ez azért volt fontos, mert minden stáció alapja másféle színészi állapot. Más a feladatom mindegyiknél. Azt sem akartam, hogy egy hangnemben szólaljon meg az egész anyag. Ahogy múlnak az évek az életében, színészileg úgy komolyodom, ami más és más szellemi-érzelmi amplitúdót jelent. 

József Attila istenhite mennyiben fedi Vecsei H. Miklósét? 

Nagyon hasonlít a hitünk. Gyerekkorukban ők is imádkoztak esténként, bár templomba nem járt a család. Öcsödi nevelőszülőknél élt József Attila, amikor először járt szentmisén. Van gyermekkori istenélménye, de nincs gyermekkorában kialakult hite. Kamaszkori dolog ez nála is, mint nálam. Később kétségek gyötrik, néha el is veszíti a hitét, aztán visszatalál hozzá. A Bűn című versében írja, hogy „Én istent nem hiszek s ha van; / ne fáradjon velem; / majd én föloldozom magam; / ki él, segít nekem.” Én is elveszítem olykor a hitem, és nem találom. Felszabadító gondolat volt, amikor rájöttem, hogy ez a hitem legmélyéhez tartozik. S ez vele is hasonlóan lehetett. Az, hogy hiszek, lelkileg iszonyatosan nagy segítség a színpadon. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Ott van velem valaki vagy valami. Rómeót is így játszottam el, ezzel a tudattal. Nemcsak Júliát éreztem magam mellett, hanem a Jóistent is. Volt egy előadás, amikor a reflektor, amely mindig égett, abban a pillanatban, hogy kiittam a mérget, elaludt. Addigsosem. Ésittisvanegy reflektor, a Mondjad, Atikám!-ban. Felnézek rá, és egyből van partnerem. A fényforrás. Hiszem, hogy az is isteni fény.