<p>Ötször jelölték Oscarra, mind az ötször forgatókönyvíróként, de egyszer sem volt szerencséje nyerni. Talán majd egyszer, ha a viccmester kategóriát is elindítják, Paul Mazursky nagyobb eséllyel versenyezhet az Oscar-gálán. Lee Stasberg társaságában tanulta a színészetet New Yorkban, első filmszerepét 1953-ban a Félelem és vágy című Kubrick-filmben kapta, de hat éven keresztül éjszakai klubokban is fellépett, majd off-Broadway produkciók szereplője lett. Los Angelesben a szórakoztatóipar egyik erős láncszeme lett, Danny Kaye showműsorához írt szövegeket.</p>
Egy ukrajnai vizit csípős eredménye
Aztán rendezni kezdett. 1970-es opusa, az Alex Csodaországban a mozi önarcképe, s még Federico Fellini is feltűnik benne. Vérbő, intellektuális humora olyan filmeket működtet, mint A szerelmes Blume, A macskás öregúr vagy az önéletrajzi elemekre épülő a Következő állomás Greenwich Village. Jill Calyburgh számára ő írta és ő rendezte az Asszony férj nélkült, ami tanulmány a női lélekről, a Willie és Phillel, Truffaut előtt tisztelegve a Jules és Jim-történetet viszi tovább, az Ellenségek: Egy szerelmi történet Isaac Singer nyomán egy lengyel zsidó család amerikai letelepedéséről szól.
Paul Mazursky most már jó ideje felhagyott a játékfilm-rendezéssel. Nem mintha nem lenne hozzá ereje, hiszen hetvennyolc éves kora ellenére ma is tevékeny, mozgékony, derűs és életerős férfiember. De már jobban szeret lustálkodni, mint reggeltől estig hónapokon át hajtani. Ezért is választott rövidebb műfajt magának: dokumentumfilmet, pontosabban dokumentumelemekre épülő road movie-t forgatott az ukrajnai Umany városának több tízezres zsidó lakosságáról Yippee: Út a zsidó örömhöz címmel. Umanyban épp a legendás rabbit temetik, amikor Mazursky megjelenik a városban, s ebből az alkalomból Nachman rabbi őseinek sírhelyét is meglátogatja, és csípős humorát villogtatva beszélget el több helybelivel.
Őt magát kérdezni majdhogynem felesleges. Ugyanis el sem jutnak a füléig a kérdések. Egyetlen perc leforgása alatt bárkivel lebratyizik, aki a közelébe férkőzik, s onnantól fogva már csak viccelődik, szórakozik, anekdotázik. Történeteinek se vége, se hossza, pontosan úgy mesél, abban a stílusban, ahogy Hrabal hősei. Pont és vessző nélkül, szabadon és kötetlenül, egyetlen lélegzetvétellel egész oldalnyi mondatokat alkotva.
„Ismered a hitvallásomat? Nem? Akkor jegyezd meg: Addig élsz, amíg nevetni tudsz. Én naponta nevetek, bár én sem vagyok huszonnégy órán át egyfolytában boldog, de legalább elszórakoztatom magam, főleg, ha egyedül ülök az autóban, olyankor ugyanis mindig eszembe jut valami, elvégre imádok röhögni, gyerekkorom óta, a szüleim ugyanis örökké veszekedtek, ami engem szörnyen idegesített, ezért ki kellett találnom valamit, és én hat-hétévesen azt találtam ki, hogy abban a pillanatban, amint felemelték a hangjukat, elkezdtem hangosan nevetni, hogy ne tudjanak kiabálni, és alighogy elkezdték, már abba is hagyták, tényleg, én ezt állatira megtanultam, szerintem, ha Hitlernek lett volna egy kis humorérzéke, nem épített volna koncentrációs táborokat, az a szó, hogy holokauszt nem is létezne, de akárhogy van is, nem véletlen, hogy olyan sok zsidó komikus szórakoztatja a világot, hiszen a zsidók rengeteget szenvedtek. Figyeld csak meg, hogy nevet egy keresztény, milyen röviden, és milyen hosszasan hahotázik egy zsidó, össze sem lehet hasonlítani. Én nagyon szeretem a szellemes embereket, Forman, Milos Forman is ilyen, imádom a filmjeit, és ahogy ebben a helyes fesztiválklipben az altatójáért könyörög a feleségének, az tényleg remek, ismerem őt személyesen, ha nem dolgozik, valóban rengeteget alszik, én nem, nekem elég napi hat óra, de ha erős a tempó, húsz perc alatt is képes vagyok kialudni magam, persze csak akkor, ha nincs mellettem a feleségem, ő azért mindig ágyba parancsol, hát hogyne!… ötvenöt éve vagyunk együtt, szép, nem? A neheze persze majd csak ezután következik, de már most edzünk rá, mert külön szobában alszunk, mellettem a kutyám fekszik, vele tévézek, bár ő nem nagyon néz sportot, olyan, mint a feleségem, ha hazatelefonálok, akkor őt is kérem, mármint a kutyámat, bemondom neki, hogy itt a gazdi, megkérdezem tőle, hogy vagy, kicsim, ő meg elkezd hangosan vonítani, mert hiányzom neki. Kalifornián kívül egyébként Olaszországot szeretem a legjobban, fél évig éltem Rómában, akkor kötöttem barátságot Fellinivel, fiatalon minden filmjét láttam, az ő hatására lettem én is filmrendező, bár az utóbbi években már inkább producer vagyok. És azt a viccet vajon ismered, hogy két zsidó megy az utcán, és meglátnak egy templomot? Nem? Szóval két zsidó ballag az utcán, ott a templom, rajta felirat: Térjenek be akkor is, ha nem katolikusok! Száz dollárt kapnak a kezükbe, ha áttérnek a katolikus hitre. Azt mondja az egyik: Én be nem megyek, még ha egymillió dollárt fizetnek, akkor sem. Mire a másik: Én bemegyek, megkapom a száz dollárt, és azt csinálok, amit akarok. Fél óra múlva kijön, és azt kérdezi tőle a másik: Na, mi van, már katolikus vagy? Igen, feleli az egyik. És megkaptad a pénzt? Mire a amaz: Ti, zsidók mind egyformák vagytok!... Jó, mi? Röhögnöm kell.“ (Szabó G. László)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.