Egy mesebeli padláson, Nyitrán

A két szerelmes fiatal és négy túlvilágot kereső szellem története a magyar színháztörténet ikonikus darabja – a darab keletkezése pedig ennek a színháztörténetnek az egyik talán legtöbbet emlegetett pillanata. A padlás ősbemutatóját 1988-ban tartották a Vígszínházban, rendezője Marton László volt. Presser Gábor és Sztevanovity Dusán 1986 nyarán írta meg a darabot, Horváth Péter pedig Marton javaslatára csatlakozott a munkához, hogy a prózai részek írásában segédkezzen. Presser saját elmondása szerint Kaszás Attilára írta a Rádiós karakterét, és az is köztudott tény, hogy mivel a Vígszínháznak szűkös anyagi forrás állt rendelkezésére az 1987–1988-as évadban, a díszletet korábbi előadások elemeiből állították össze, sőt, a próbák egy pótteremben zajlottak a színpad helyett.

A darabból mindezek ellenére sosem látott siker vált. A Vígszínház folyamatosan játssza A padlást, a 999. előadást a covid alatt élő közvetítésként nézhettük, mára már az 1070.-en is túl van a teátrum. Valószínűleg nincs olyan magyar kőszínház, ahol ne vitték volna színre A padlást, beleértve a hazaiakat (a kassai Thália Színház egyébként ebben az évadban is színre viszi).

Annak ellenére, hogy újrahasznosított díszletelemekből állt össze, az ősbemutató padlástere kultikussá vált – csakúgy, mint a kellékek. Ilyen a szilvás gombóc, amelyhez a híres dal fűződik, mely során a színészek pontos koreográfiát követve dobálják egymásnak a gombócokat. És ilyen a varázskönyv is, melyet Rubik Ernő tervezett, és amelyet a díszlettervezőnek elkészíteni, a színészeknek pedig hajtogatni kell megtanulniuk. A kellékek minden produkcióban feltűnnek, a Vígszínházban pedig jóformán még a díszlet sem változott az ősbemutató óta, a kosztümök máig az eredetieket mintázzák. Vannak színházak, melyek nagyobb szabadságot engednek meg maguknak. Ez persze finom jelentésbeli különbségekhez vezethet – a történetnek magának természetesen több olvasata lehet: a gyerekekhez meseként szól, míg a felnőttek mélyebb tartalmakat is felfedezhetnek benne, miközben a nem sokkal a rendszerváltás előtt készült darab a rezsim ellen is lázad. Nézzük, mit hangsúlyoz mindebből az Andrej Bagar Színház előadása, mely révén a szlovák közönség ismerkedhet most a művel.

A produkciót a szellemek robbantják be, a mesebeli lények, akik bolygó lelkekként ragadtak itt a Földön – az álmatag Herceg, akinek nem sikerül felébresztenie Csipkerózsikát, Lámpás, a nyolcadik törpe, Kölyök, aki elsőként mondta ki, hogy a király meztelen, és Meglökő, a néma hóhér, aki ahelyett, hogy kivégezte volna, megpróbálta megmenteni a fiút. Ők négyen – a szlovák verzióban Princ, Lampáš, Chlapec és Ozembuch – azok, akik már az első tíz percben megnyerik maguknak a közönséget. A Kölyök szerepét a színdarab történetében egyébként mindig színésznő játszotta, és ehhez hű a nyitrai produkció is: Andrea Sabová énekesként és játékával is lehengerlő teljesítményt nyújt. Olyan energiát teremt a színpadon, amely az elejétől a végéig vonul végig a darabon.

A szellem-meselények jelmeze letűnt korokat idéz – barokkos parókáik és kifinomult, csipkés-galléros kosztümeik fehérek, arcukat fehér festék borítja, egyértelmű utalásként arra, hogy ők bizony nem egyszerű földi halandók. Ez az egyértelműségre való vizuális törekvés a mesebeli sík felé kalauzolja a nézőt, és máshol is tetten érhető: Mamóka, azaz Babi (Eva Pavlíková) kosztümjét színes sávokból varrták össze, és Süni, azaz Miška (Dékány Nikolett/Anna Magdaléna Hroboňová) padlásmegmentő akciója során viselt bohócjelmeze is egyértelműsíti a mesebeli síkot. Elsősorban tehát a gyerekeket célozza meg az előadás, miközben pazar színpadi megoldásokat kínál: a padlástető felett világító csillagok, a hóvihar, és az a pillanat, amikor a szellemek távoznak a napkeltében, mind-mind szemet gyönyörködtető látvány.

Rádiós, a szlovák fordításban Rádius szerepét Marián Viskup játssza. A Viskup által megformált karakter meglehetősen laza fickó, kapucnis zöld pulcsija és elnyűtt farmere slampos külsőt ad neki, nyakába akasztott fülhallgatójával inkább afféle naphosszat a gépet pötyögtető programozónak hinnénk, mintsem antennákat buheráló, padláslépcsőkön és háztetőn felkapaszkodó szenvedélyes ötletelőnek. Ennek ellenére Robinson, a számítógép a nyolcvanas évekhez híven egy nagy szekrény – küllemét illetően nem kísérleteztek a készítők. Itt persze felmerül a kérdés, hogy mihez kezd a néző egy bumfordi szekrény-robottal a mesterséges intelligencia korában (ha nem ismeri a darab előzménytörténetét), de tény, hogy a díszlettervező keze meg van kötve, hiszen Robinsonnak fontos dramaturgiai szerepe is van. Oszlík Péter játssza a Nyomozót, azaz Detektív Lupa karakterét – Üteggel, azaz Poručík Brzdával (Tomáš Stopa) remek párost alkotnak.

A fordítás Peter Kováč munkája, a szöveg lírai jellegét Ján Štrasser adta meg. Az, hogy a fordítás létrejött, már csak azért is komoly érdem, mivel több kísérlet volt arra, hogy A padlást angolra ültessék át: egy angol színházi cég röviddel a rendszerváltást követően szerette volna színre vinni, de arról is volt szó, hogy a Broadway-n játsszák a darabot. Presser és Sztevanovity azonban nem hagyták jóvá a fordításokat, szerintük a darabnak nem született még olyan angol fordítása, ami tükrözné a szellemiségét. Ennek fényében duplán örülhetünk: egyrészt azért, mert a párbeszédek és a dalok abszolút természetesnek hatnak szlovákul, másrészt pedig azért, mert akad olyan színház, amelynek fontos, hogy a magyar színháztörténet kultikus darabjával ismertesse meg a szlovák közönséget.