Egy költő körbejárása

Egy kerek életjubileum alkalmából érdemes az adott költőt körbejárni, minden oldaláról megvizsgálni, akár nagyítóval, hogy a nüanszok is láthatóvá váljanak. Az ilyen szimpóziumok arra is jók, hogy az ünnepelt érdemeinek méltatása mellett – némi nyomatékkal – további aktív alkotómunkát kívánjanak neki. Mert ha egy kiváló költő gyakran publikál verseket, a szakmával és az olvasókkal is jót tesz. 
Ezért döntöttünk úgy, hogy a felszólalások közül Tőzsér Árpád atyásan feddő köszöntőjéből idézünk. 
„Kedves Zoli, rég nem olvastam tőled új verset. S hiányzik. Legalábbis nekem. /…/ Ízlelgetem a kifejezést: nemcsak rosszallás van benne (miért nem írsz?), hanem elismerés is: ami ma hiányzik, az tegnap feltehetően olyan súlyosan létezett, hogy valamiféle sajátos receptorokat alakított ki bennem, olyanokat, amelyeket nem lehet más versekkel becsapni. Kérdés: milyen az a vers, amelynek hiányát ilyen speciális receptorok jelzik, hogyan lehet e hiány esztétikai koordinátáit meghatározni? Röviden: mi hiányzik, amikor a Hizsnyai-vers hiányzik? Még rövidebben és pontosabban: milyen az a vers, amelyet csak Te tudsz írni?” 
Aztán kiderül, milyen volt kezdetben ez a vers: az irónia esztétikai imperatívusza, az ítéletmondásnak az a szókratészi paradoxona jellemezte, amikor az állítás célja tulajdonképpen az állított dolog tagadása. Aztán később ez az irónia öniróniával és nyelvkritikával bővült Hizsnyainál, olyannyira, hogy a 2001-es Bárka és ladik című kötet „már a társadalmi és egzisztenciális értékvesztésnek azt a tudatállapotát tükrözte, amelyben a beszélő nemcsak az irónia távolságtartásával beszél valamiről, hanem maga is teljes létével és tudatával benne van, részt vesz a leírt és megítélt folyamatokban.”
A Szlovákiai Magyar Írók Társasága rendszeresen ad ki tanulmányköteteket. Épp a 10. a sorban a Személyesség és interszubjektivitás című, Hizsnyairól szóló gyűjtemény, amelyet Csanda Gábor és H. Nagy Péter szerkesztett, és olyan neves irodalmárok elemzik az ünnepelt munkásságát, mint Géczi János, Bodor Béla, Beke Zsolt, Polgár Anikó, Csehy Zoltán, Vida Gergely, Zalabai Zsigmond vagy Ardamica Zorán. Jó így összegyűjtve látni az évtizedek alatt született tanulmányokat, mert egyrészt látszik, mely köteteknek volt a legnagyobb visszhangjuk, a költői világ mely aspektusait elemezték a legtöbben, illetve vannak-e olyan megállapítások, amelyek közösek, vagy gyakorinak mondhatók. 
Számomra mégis az a rendhagyó kérdezz-felelek a legérdekesebb, amelyet a virtuális Pánsíp Irodalmi Szalon vendégeként abszolvált Hizsnyai Zoltán 2001-ben. Irodalmárok kérdeztek tőle, és ő írásban válaszolt. Zalán Tibornak például ezt: 
„Én magam sem tudnám már elfogadni azt a költőszerepet, amihez először húztam magamra ezt az életmód-jelmezt. Kevés verset írok, mert ha belefogok, képes vagyok napokig szöszmötölni egy-egy sorral. Persze, lehetne kisebb fáradtsággal gyártani a közölhető, de érdektelen közmodern verseket, vagy egyszerűen csengeni-bongani – de minek? Elmúlt az a világ, amikor hitele, társadalmi rangja volt még a rutinnak és a folyamatos jelenlétnek. Magunknak írunk, őszintébbek lehetünk, nincs már értelme a túltermelésnek, csak a javát csipegetjük ki az ihletnek. Csak annyit, amennyit szinte már muszáj. És mivel több szerepet vagyunk kénytelenek játszani, még az így megszületett darabokból összeállt művet sem vagyunk képesek egyenesben felvállalni. Különben ez egyik oka lehet a versalany posztmodern fikcionálásának. Tulajdonképpen nincs kritika, megszűnt. Ami van, az irodalomelmélet, bizonyos konkrét jelenségek vizsgálata, rendszerbe illesztése, de ennek a filozófia felé van kifutása, itt a szépirodalmi alkotás csupán nyersanyag, és ha ez véletlenül nem lenne kéznél, bármilyen textus megtenné. Semmi bajom vele, sőt, azt hiszem, nagy kár, hogy korábban hiányzott, szóval, megvan a maga szerepe, csak éppen nem töltheti be a közte és a fülszövegekből összeeszkábált recenziók közötti űrt.”
Ne feledjük, hogy 18 évvel ezelőtt fogalmazta meg ezt a költő. A helyzet azóta csak romlott, a kortárs költészet recepciója minimálisnak mondható, az emberek kevés verset olvasnak. De erről majd talán más, kevésbé ünnepi alkalommal...