Egy elégedett „szakbarbár”

Először persze a műtermét néztük meg, a képeket, melyeken épp dolgozik, készülő könyvének borítóját, a legutóbbi évek történéseinek fotóemlékeit. Majd a lakásban bóklászunk, ahol egyebek mellett édesapja, a néhány éve elhunyt Tiszai Nagy Menyhért festményei lógnak a falon. Mindegyik alkotáshoz fűz valami magyarázatot, de itt nemcsak a képeknek, hanem még a festőállványnak is története van.

Az utóbbi időben több kiállítása volt. Mitől szaporodtak meg a felkérések?

Felkérések régebben is voltak. Talán annyi változott, hogy régen elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy hét alatt megfessek mondjuk húsz képet. Ma már csak ezzel foglalkozom, hisz egy ideje se temetni, se keresztelni, se esketni nem hívnak. (Nagy Enzoe Zoltán református lelkész volt, elvált a feleségétől, emiatt az egyházi bíróság több lelkésztársával együtt 2008-ban megfosztotta hivatalától, miután vétkesnek mondta ki „családi életének a református keresztyén erkölcsi elvekkel ellentétes alakításában”, és az egyház álláspontja szerint emiatt méltatlanná vált a lelkészi hivatására – a szerk. megj.).

Hogyan telik egy napja?

Mindennap festek, általában 10 és 12 óra között. Délután aztán igyekszem egészen mással foglalkozni, hogy helyet csináljak a fejemben egy újabb képnek. Néha még aznap nekiállok egy másiknak. Abban a szerencsés helyzetben vagyok manapság, hogy a még meg sem festett képeim is gazdára lelnek.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"257218","attributes":{"alt":"","author":"Fotók Nagy Enzoe Zoltán Facebook-oldaláról","class":"media-image","height":"397","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

Kik keresik a képeit?

Olyan emberek, akik vélhetően szeretik, ahogy látom a világot. Persze azt, hogy milyen témájú képet festek, a megrendelő dönti el, de hogy hogyan festem meg, az már az én kompetenciám. A mostani felkérés, mely arra szól, hogy 200 képet készítsek el egy megrendelőnek, lehetőséget adott számomra, hogy megfessem, amit már régen akartam, de eddig nem volt rá lehetőségem. És itt vannak apám festményei, melyeket, ha valaki garantálná, hogy méltó helyre kerülnek, ingyen is odaadnék. Nagy szerencsém, hogy nekem még fizetnek is azért, hogy az alkotásaimból galériát „tákoljanak” össze.

Az elmúlt 8-10 éve nagyon nehéz lehetett. Ott volt a palástvesztés, az édesapja, majd jó barátja, a fotóművész Huszár Tibor halála.

Ha az ember életét mindössze egyetlen gond nehezíti, akkor abban képes teljesen elmerülni. De ha a bajok, a tragédiák egymást követik, az túlélésre ösztönöz. Azt is mondhatnám – bár ez elég önzőnek tűnhet –, ezek a halálesetek segítettek át a nehéz időszakon. Megtanultam általuk rangsorolni a bajokat, a súlyuknak megfelelően kezelni őket.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"257219","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"468","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

Miután palástvesztésre ítélték, nem bújt el a világ elől. Ma is alig néhány kilométerre él attól a falutól, ahol lelkészként szolgált.

Abból a közösségből, amelynek a lelkésze voltam, az egyházi bíróság döntése után el kellett költöznöm. Az ember azonban kerülhet messze az egyháztól úgy, hogy közben Istenhez közelebb jut. Az elmúlt években sok minden megváltozott körülöttem. Lelkészként egyfajta kettősségben éltem. Végeztem a feladataimat, ugyanakkor lázadoztam is az egyház visszásságai ellen – olykor a festészetemmel, a képeimmel. Főállású festőként már nem lázadok. Elfogadom a világot olyannak, amilyen, s azt hiszem, ezáltal kicsit jobb ember lettem. Sokakat olyasmi, ami velem történt, lázadásra ösztönözne. Engem viszont inkább megnyugtatott. Ebben persze az is segített, hogy a közösség, a gyülekezet mindvégig kiállt mellettem.

A baráti köre is változott?

Lelkészekkel korábban sem nagyon barátkoztam, a régi „civil” barátaim pedig most is megvannak. Azon persze nem csodálkozom, hogy a református lelkészek nem igazán igyekeznek közeledni hozzám, hisz tudják, ez bizonyos retorziókkal járna. Ezt akkoriban, amikor az ügyünk zajlott, egyesek a saját bőrükön is megtapasztalhatták.

Milyen célokat tűzött ki maga elé?

Nekem már csak egyetlen feladatom maradt – az, hogy fessek. Ez a felismerés egyrészt megnyugtat, másrészt pedig teljességgel tölt el. Persze a festészeten kívül van millió egyéb dolgom is. Halála előtt például megígértem apámnak, hogy nem fogják elfelejteni az emberek. Most azon dolgozom, hogy eleget tehessek ennek az ígéretemnek. Hamarosan kiadjuk a negyedik könyvét, és egyéb terveim is vannak. Ezekre fordítom a festészetből származó bevételeim nagy részét.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"257220","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"361"}}]]

Milyen festőnek tartja magát?

Igazi szakbarbár vagyok. Mindent lefestek, amire megkérnek, Ha kell, abban a stílusban festek, ahogy a megrendelő elvárja, ha ez nincs meghatározva, akkor úgy, ahogy nekem tetszik. Az elmúlt években a rengeteg munkának köszönhetően a technikám biztosan fejlődött, de azt is észrevettem, hogy portrékat szinte ugyanolyan stílusban festek, ahogy a kezdetekkor. Nagy változást azonban nem érzékelek a stílusomban, hisz ma is ugyanazzal a szemmel nézem a tájat, az embereket, az arcokat, mint húsz évvel ezelőtt. Az igaz, hogy ma már másfajta arcokat, másfajta dolgokat veszek észre, melyek aztán vászonra kívánkoznak.

Már az eddigi életműve is elég bőséges. Foglalkoztatja, hogy idővel mi lesz ennek a sorsa?

Nem igazán. Persze egy-egy kiállítás előtt és alatt figyelem, mi történik a képeimmel, de utána sokszor végérvényesen szem elől vesztem őket. Azt vallom, hogy amikor egy kép gazdára talál, onnantól az én gyámságom, felelősségem megszűnik. Az idén festett 230 képemből például már csupán kilenc van itthon. De ennél nagyobb bajom ne legyen!

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"257221","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"302"}}]]

Soha nem akart tanítani, átadni valamit a tudásából?

Nem. Ez egyébként már csak azért is nehéz lenne, mert nincs képzőművészi végzettségem, papírom nincs arról, hogy tudok festeni. A tanítás a habitusomtól is távol áll.

Úgy tűnik, jól érzi magát a bőrében.

Jól vagyok. Olyannyira, hogy ha tíz év múlva leülünk beszélgetni, és arról kell beszámolnom, hogy az elmúlt tíz évben egyetlen képet sem festettem, akkor sem lesz hiányérzetem. A palástvesztést nehezen viseltem. Nemcsak lelkileg, fizikailag is. Nagyon megbetegedtem. Négy éve, amikor jóformán már járni sem tudtam, radikálisan megváltoztattam az életvitelemet. Azóta nem kávézom, nem iszom, nem dohányzom. Ennél is fontosabb azonban, hogy korábban azt hittem, és ez egy kicsit meg is rémített, hogy tudom, mi vár rám az elkövetkező évtizedekben. Láttam magam öreg lelkészként, aki ugyanazt csinálja, ugyanott, ugyanazokkal, mint amit fiatal korában. Aztán rájöttem, hogy szükség van az életben a sorsfordító dolgokra, még ha ezek negatív, szomorú történések is. Apám halála például olyan kapukat nyitott meg előttem, amelyekre azelőtt nem is gondoltam. Nekem ő a barátom is volt, meg kellett tanulnom nélküle létezni. Akkor tettem végérvényesen pontot az ügyem végére, amikor – bár apám református lelkészként több mint harminc évet szolgált Kisgéresben – nem hagytam, hogy egyházi temetése legyen. Megkértem a legjobb barátját, Csaroda polgármesterét, aki sajnos azóta szintén elhunyt, hogy ő temesse el. Ez a temetés nagyon fontos volt számomra, egyfajta elégtétel. Itt éreztem meg, hogy soha többé nem leszek lelkész, legalábbis olyan értelemben nem, ahogy azelőtt voltam. És ez felszabadító érzés volt. Tudni, hogy már nem akarok senkinek, semmiben sem megfelelni.