Egy cinikus élőhalott kalandjai

Az After Life a magyar keresztségben kivételesen találó címet kapott: Mögöttem az élet. Már az első hatrészes évaddal is kerek egészet alkotott Ricky Gervais, nyilván számolt azzal is, hogy elkaszálják a sorozatot. Nem ez történt, sőt, a folytatás még nagyobbat szólt, pedig 2020 áprilisában, a világjárvány első tombolása közepette mutatták be, amikor a halál sok családban kézzelfogható közelségbe került. Kockázatos döntés volt ez a Netflix részéről, mivel az ember nem feltétlenül örül olyan néznivalónak, ahol a főszereplő képtelen túltenni magát felesége halálán, és csak azért nem lesz öngyilkos, mert felelősséget érez a kutyája iránt. Tony története – akit természetesen Gervais alakít – azonban utat talált a szívekhez, mert rendkívül bizarr módon foglalkozik a halállal.

Ez a színész, író, rendező, producer vakmerő, mindenkinek beszólogató standuposból lett világsztár a The Office című sorozatnak köszönhetően, amelyet az amerikaiak túl britnek tartottak, ezért megvették a jogokat és újraforgatták maguknak – persze sokkal gagyibb módon. Ricky Gervais azóta szárnyal, dőlnek belőle a poénok, tabutémákat feszeget. Alaposan meg is osztotta az emberiséget: vannak a lelkes rajongók, illetve a hangos szidalmazók. Most úgy tűnik, egy harmadik csoporthoz, a közönyösökhöz is szólni kíván, mert a Mögöttem az élet ügyesen egyensúlyoz a politikai korrektség és a polgárpukkasztás határán.

Tony felesége meghalt rákban, az utolsó hetekben rengeteg „életvezetési tanácsadó” videót vett fel, amelyekből jutott a harmadik évadra is. A férfi ezeket nézegeti esténként a régi home-videókkal együtt, ahol nevetnek, bolondoznak, ugratják egymást Lisával. Más nem is érdekli, napközben gépiesen teszi, amit kell, kicsit sem igyekszik szalonképesen viselkedni, ami a szívén, az a száján.

A kisvárosban nyüzsgő mellékszereplők zöme hihető figura, nem csupán biodíszletként funkcionálnak, van saját egyéniségük és történetük, amely most folytatódik. Az író-rendező jól kihasználta azt, hogy már sokat tudunk róluk, visszatérnek az ismert gesztusok, jellemvonások, új szituációkba helyezve. Tony lelkének legmélyét is láttuk már, mondhatnánk, de ez nem teljesen igaz, mert számos új dolog derül ki róla. Ebben a hat részben mintha jobban figyelne másokra, és mintha kevesebbet káromkodna. Pszichológushoz sem jár már, a temetőben megismert özvegyasszonnyal folytatott beszélgetések jobb terápiának bizonyulnak, mint az előző évadban megismert idegesítő szakember tanácsai.

„A tudomány megtanít minket arra, hogyan maradjunk életben, az érzések pedig okot adnak arra, hogy ezt akarjuk is”. Ilyesmiket mond ez a remek karakter, aki Tonyhoz hasonlóan naponta kijár a temetőbe, férje sírjához. Ő lassacskán túllép saját traumáján, új társra talál, főhősünk azonban már a záró évad első részében világossá teszi, hogy Emma, az ápolónő maximum a barátja lehet, nem léphet Lisa helyébe. Gervais még ennyit sem árult el a január 14-i premier előtt, csupán azt közölte, hogy ne aggódjunk, a kutyának nem esik bántódása. És többször hangsúlyozta az interjúkban, hogy jobban szereti a kutyákat, mint az embereket. Persze nála sosem lehet tudni, mikor beszél komolyan és mikor promózza a sorozatot.

Akad néhány üresjárat, feleslegesnek tűnő, időhúzó jelenet, régebbi poénok reciklálása, de ugyebár nem készült harmadik évadra a mester, a rajongók kényszerítették ki belőle ezt a szériát. Van, amit kissé „túltol” benne, például édesapja utolsó kívánságának teljesítését, a kisvárosi búcsúban randalírozó két kretént, a Brian nevű lúzer karakter disznó vicceit, vagy a nagy finálét, amelyet csak Joni Mitchell gyönyörű, filozofikus dala, a Both Sides Now ment meg a giccsbe fulladástól. De akad jónéhány telitalálat is: a sportolós jelenetek Tony főnökével, a hiszékeny öregasszony története, a lakáskeresés az új kolléganővel, vagy a két rákos kislánnyal folytatott kórházi beszélgetés. Talán ez utóbbi az évad csúcspontja, a második helyen pedig az a vers áll, amelyet Lisa olvas fel férjének a búcsúvideójában.

A választott aláfestő zenék végig kiválóak, minden esetben hozzátesznek a cselekményhez, vagy teljesen új dimenzióba helyezik azt. Bob Dylan: Not Dark Yet, Kate Rusby: Who Will Sing Me Lullabies, Cat Stevens: The Wind, Radiohead: Let Down, és még sok más okos, épkézláb szövegű szerzemény belefért a költségvetésbe, sokunk örömére.

A Mögöttem az élet záró évada összességében véve talán nem annyira mellbevágó, mint az előző kettő, de a konkurenciát nézve még mindig kiugróan jó, intelligens, szellemes, elgondolkodtató, és szívfájdítóan vicces. Aprócska brit sziget a harsány amerikai sorozatok tengerében. Ez a hatszor 28 perc akár egy ülésre is végignézhető, magyar felirattal. Legalábbis mi, Ricky Gervais-rajongók így tettünk, már az első napon.