Nevetni azon, amin nem ildomos

Ez a fajta kendőzetlen, már-már mocskos őszinteség sokaknak tetszik, a brit humorista-író-színész-rendező-producert Emmy-díjjal, Aranyglóbusszal és BAFTA-díjjal jutalmazta a szakma. A közönség pedig két részre szakadt: rajongókra és esküdt ellenségekre – ahogy az a megosztó művészek esetében szokás. Az After Life azonban nem csak rajongóknak készült, mert ügyesen egyensúlyoz a politikai korrektség és a polgárpukkasztás határán, és úgy kezeli a gyászt, a veszteség feldolgozásának folyamatát, ahogy előtte senki.

Az első, 2019-es évadban Ger-vais azzal döbbentette meg a Netflix előfizetőit, hogy egy öregotthonban ülve viccelődött az elmúláson, temetőben humorizált, dagadtnak nevezte a dundikat és bunkó módon kommunikált a kollégáival. Az After Life főhősét láthatóan nem érdekelte, mit gondolnak róla mások, ezért mindenre őszintén reagált. Nem volt vesztenivalója. A számára legértésesebbet ugyanis már elveszítette. 

„Ha ezt nézed, akkor én már nem élek. Túl ciki lett volna személyesen elmondanom ezeket a dolgokat. Nem nekem, hanem inkább neked. Mert sosem szeretted, ha szembe dicsérlek. De dicsérnem kell téged, mert csodálatos vagy. Csak kib.szott tehetetlen. Ezért hátrahagyok egy útmutatót arról, hogyan élj nélkülem.” 

Minden rész azzal kezdődik, hogy Tony (Gervais) könnyes szemmel mosolyogva nézi imádott felesége videóüzeneteit, amelyeket a nő a rákbetegség utolsó stádiumában vett fel. Családi videókat is gyakran nézeget, ezeken önfeledten táncolnak, kacagnak, hülyéskednek Lisával, vagy kedvesen szapulják egymást. Mást nem is szeret csinálni, minden egyes nap feleslegesnek tűnik számára, gépiesen teszi, amit kell. 

„Ha tudnál konzervet bontani, már rég halott lennék” – mondja a kutyájának, és a néző felnevet, de rögtön el is szégyenli magát, mert az előzményekből tudja, hogy Tonyt komolyan foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata, és csak a kutya iránt érzett felelősség miatt nem tette meg eddig. Egyedül őt szereti, mindenki mást utál, aztán fokozatosan kiderül, hogy azért élnek körülötte figyelemre méltó emberek. Például a kisváros kurvája, aki ragaszkodik a „szexmunkás” besoroláshoz, és legbelül érzékeny, rendkívül intelligens lány. Vagy a temetőben megismert özvegyasszony, aki hangosan beszélget halott férjével, sőt, csipkelődik is vele, és hasznosabb társaságnak bizonyul Tony számára, mint a pszichológus, aki maga is sürgős segítségre szorulna. De még a helyi hajléktalan drogostól is sokat tanul hősünk, nem beszélve az idősek otthonában dolgozó nővérről, Emmáról, aki Tony demenciában szenvedő édesapját gondozza. Ők ketten a történet során egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de a férfi időben jelzi, hogy a barátságnál több nem lehet köztük, mert senki sem léphet halott felesége helyébe. A második évad végén a nő mégis átlépi Tony házának féltve őrzött küszöbét, mondván, lesz, ami lesz. Kíváncsian várjuk, mi lesz. Ricky Gervais úgy zárta le a második évadot (de már az elsőt is, hiszen nem lehetett tudni, milyen lesz a sorozat fogadtatása), hogy minden szálat elvarrt ugyan, de bőven hagyott még lehetőséget a továbbgondolásra.

A folytatást közkívánatra kezdte el írni. A nézők ugyanis zabálták ezt a morbid humorral átitatott történetet. Az After Life rekordokat döntött, ami azért is furcsa, mert a Netflix a világjárvány kirobbanását követően, tavaly tavasszal tűzte műsorra a második évadot, amikor a halál hirtelen nagyon is tapintható közelségbe került, amikor mindenki félteni kezdte saját, illetve hozzátartozói életét. 

A megfejtés egyszerű. A nyugati kultúrákban a halál tabutéma. Az emberek olyannyira elzárkóznak az élet végének gondolatától is, hogy minden ezzel kapcsolatos dolgot elhessegetnek maguktól. Emiatt nem is nagyon tudunk mit kezdeni a gyászoló emberekkel. Fogalmunk sincs, mit mondjunk nekik, azonkívül, hogy őszinte részvétünkről biztosítjuk őket. Nem tudjuk, illendő-e az állapotáról kérdezgetni egy gyógyíthatatlan beteget vagy hozzátartozóit. Mi számít tolakodásnak? Hol kezdődik az intim szféra és mi az, ami a külvilágra tartozik? Ricky Gervais sorozata nem elsősorban a szúrós, formabontó poénok miatt működik, (bár ezek is megérnének egy külön elemzést), hanem mert pátosz és sírás-rívás nélkül képes beszélni a gyászról. Azt sugallja, hogy a szeretett személy elvesztése után az élet megy tovább, még akkor is, ha eleinte semmi értelmét nem látjuk. 

Ha minden jól megy, a harmadik, deklaráltan utolsó évad ősszel kerül a Netflixre. Ricky Gervais ugyanis (nagyon helyesen) nem szereti rétestésztaként nyújtani a történeteit, pusztán az anyagi haszon reményében. Ezúttal a mellékszereplőkre fókuszált, az ő történetüket bontja ki. Meg is érdemlik a lehetőséget a karaktereket alakító remek brit színészek, akik között sok az ismerős arc Gervais előző munkáiból (The Office, Derek, Futottak még). 

Őszig tehát azok is megnézhetik az első két évadot, akik eddig nem fedezték fel. Kétszer hat rész, egyenként harminc perces epizódokkal, azaz „két ülésben” is végignézhető. Egyszerre szórakoztató és megható. Ritka, mint a fehér holló.