Egy árva kislány ördögbőrben

Az árva nem fikciós-stilizált valóságba bont ki egy történetet, hanem egy teljességgel elfogadható, hihető mindennapi helyzetből indít: egy család elveszti születendő gyermekét… Nem szerkesztési bakiként szövegben felejtett nyelvi logikátlanság az, hogy „születendő gyermekét” veszíti el a család. Mivel valóban nem újszülött, hanem még meg nem született gyermekét veszíti el egy átlagos, mindennapi család. A lényeg, hogy a gyerekvesztés nem akármilyen körülmények között esik meg. A rémálmokkal sújtó, vérrel átitatott körülményeknek az izgalmas, rácsodálkoztató filmes tálalása utal arra, hogy itt valami furcsaság készül, valami nem mindennapi izgalom lóg a levegőben. A születendő gyerek elvesztésének lehengerlő módja a horrort kirobbantó gyutacs. Itt ugyan még nem igazán lehet tudni, víziót látunk-e vagy valóságot, de a kusza látvány sejtet valamit a ránk váró izgalmak minőségéből. A sejtés, hogy elmegyünk valamiféle fokozottan abszurd horrorba, azonban nem igazolódik be.

Mivel szép lassan realisztikus kibontakoztatással, felfedéssel kiderül, hogy csak egy véletlen szerencsétlenség, esetleg génhiba miatt veszíti el a család a születendő gyermeket – már előző csemetéjük, egy kislány is halláskárosodással jött világra. Szenvedik a tragédia okozta sokkot és lelki hatást. Szinte semmi sem történik velük a szorongáson és a rémálmodáson kívül. Akár unalomba is folyhatna a film szép lassan, horrornak semmi nyoma, ha bizonyos jól elrejtett jelek nem ijesztgetnének. Ezek a jelek azonban – hirtelen-váratlan hanghatások, a nemhallók csendje – sem készakarva, stilizálva l'art pour l'art keltettek. Teljesen mindennapi hangeffektusok, amelyeket azonban a rendező (és bizonyára a hangmérnök) tökéletes pontossággal, precizitással épít bele abba a semmi különös állapotba, ahogy otthon létezik a család. Olyan hanghatások utalnak csak arra, hogy egy idő után valaminek történnie kell (és történni fog), amilyen hangokat otthon, saját fürdőszobánkban is hallhatunk akár. Ezekkel a hangokkal a rendező jó eredménnyel fokozza a nézőben azt az indulatot, amely olyanfajta várakozást kelt, hogy essen meg már valami szörnyű történés a következő pillanatban, különben a felfokozott idegállapot miatt rögvest inkontinenciás problémákat okoz a film eseményeinek követése.

Nagy nehezen eljönnek és onnantól kezdve már zúdulnak ránk a félelmetes borzalmak egy rejtélyes, követhetetlen lelki világ következményeként. És még mindig úgy, nagyon sokáig úgy, mintha nem is horrorfilmet néznénk, hanem egy abszolút életszerű valóságot, kicsit naturalisztikusan, de hitelesen ábrázolva. A végén mintha átcsapnánk irreálisba, de csak mintha… Mert mi van akkor, ha valóban létezik az a fajta betegség, amellyel a film manipulál. Mégpedig oly módon manipulál, hogy az kész horror.

A család, amelyik a film starthelyzetében elveszti gyermekét, pótolni szeretné egy fogadottal. Egy intézetben találnak is egyet, egy kilencéves kislányt, Esthert, aki mintha nekik teremtődött volna, olyan természetességgel vonzódik hozzájuk. Kicsit furcsa a lányka, de végtelenül intelligensnek és érzelmileg fejlettnek bizonyul. Örökbe fogadják, és elviszik jó kis horror-búvóhelyes otthonukba, az üres gyerekszobába. S a kislányból hamarosan – lelki világának fokozatos kitárásával – kibújik a cserebogár: vagyis kirobban belőle az ördög. Hosszú, kínos, sok szenvedést okozó nyomozás után – amelyet az anya folytat félig titokban – kiderül a kislányról, hogy ritka rossz betegség támadta meg, s emiatt szenved a környezete, vagyis a befogadó család olyannyira, hogy szinte mészárszékké változik az édennek hitt otthon. A mód, ahogy henteskednek a végén az aktőrök, egy kicsit eltúlzott ugyan, de bocsátassék meg a felfokozott vérbőség, hiszen az árva Esther és a befogadó család kapcsolatának története végül is csak egy film… mégpedig a horror műfajában megfogant. S nem elvetélt. Főleg nem elvetélésre ítélt.