Édes élet a Szigeten

JUHÁSZ KATALIN

Kezdjük az idei Sziget legnagyobb veszteseivel, a metálosokkal. Mélyen együtt érzek velük, mert az elvonás legdrasztikusabb módját választották a szervezők: megszüntették a metálszínpadot. Történt mindez a tavalyi Kánaán után – fülledt-zsúfolt sátorból végre szabadtérre került a metálhelyszín, ahol olyan nevek váltották egymást, mint a Judas Priest, a Within Temptation, a Helloween vagy az elpusztíthatatlan Motörhead. Nos, ehhez képest idén a metálosoknak meg kellett elégedniük egy nulladik napi délutáni matinéval, illetve néhány kakukktojásként felbukkanó zenekarral a heti programban (Ministry, Korn, Amon Amarth). Nem tudjuk, mi az oka ennek a leépítésnek, reméljük, csak a válság, nem pedig a műfaj tudatos száműzése a Szigetről. Az említett matinét délután kettőkor, rekkenő hőségben kezdte az egyébként világszínvonalú magyar Superbutt zenekar, a nézőszám ennek megfelelő volt, talán ezt mégsem érdemelték volna Vörös Andrásék. A továbbiakban csupa lejárt lemezt kapott a közönség. Az Ignite utoljára a kilencvenes években volt izgalmas, ráadásul betegség miatt nem jött velük magyar származású frontemberük, Téglás Zoli, aki miatt még valamennyire szerethető ez a formáció. A portugál gót metál megteremtője, a Moonspell szintén túl van már a fénykorán, az olasz Lacuna Coil pedig inkább a nyolcvanas éveket idéző power metal és gót stílus keverékét igyekszik ismét fogyaszthatóvá tenni, ám ez már csak amolyan „mikrózás”. Szóval igazából nem volt miért kijönni a műfaj kedvelőinek a nulladik napon, amely inkább Ákos napja volt, mintsem az övék.

Ákos nehéz ügy. Szerintem ő a magyar könnyűzene Paolo Coelhója: egyesek szerint maga az értelmiségi pop-isten, mások szerint hatásvadász közhelygyáros. A két tábor képes ölre menni. Mi inkább nem foglalunk állást, tény, hogy Ákos beküzdötte magát a Szigetre: először lépett fel önálló programmal a fesztiválon. A látványnak kijár a lélegzetelállító jelző, tényleg mindent felvonultattak, ami ebben a kis országban fellelhető: robotlámpák tengere, világszínvonalú videotechnika, lézer-téreffektek a közönség feje fölé vetítve, pirotechnika, hadd ne soroljam. Harmincfős technikai stáb dolgozott a három zenész mögött, csak a fény négy darab fénykeverőről ment, minden óraműpontossággal kiszámítva, kidekázva – külön tesztszínpadot építettek, hogy a műszak mindent tökéletesen belőhessen. A dalok és az egész Ákos-jelenség pedig tényleg ízlés dolga.

Az első hivatalos Sziget-napon időben, délután háromkor érkeztem a Nagyszínpadhoz, hogy megtekintsem az egekbe ajnározott japán Gocoo dobzenekart. A harminc fokban figyelni is izzasztó volt a dolgot, nem még csinálni. El is menekültem onnét, és meg sem álltam a világzenei színpadig, ahol – egészen bizarr szókapcsolat következik: bosnyák ska-reggae-hiphop zenekar izzította a közönséget. A Dubioza Kolektiv deklarált célja, hogy megváltoztassák a világban a Boszniáról és általában a Balkánról kialakult képet. Dalaik a megértésről, békéről és elfogadásról szólnak, de némi társadalomkritika is megbúvik bennük, a korrupciót például nagyon nem szeretik, főleg, ha a rendőrök korruptak.

Az OTP Világzenei Party Nagyszínpad néven futó helyszín átköltöztetése remek ötlet volt, nagy respect a szervezőknek, akik rájöttek, hogy a sziget egyetlen dombja tulajdonképpen kihasználatlan. (Bizony, 1994-ben eme dombon ülve néztem a Jethro Tull koncertjét, és nem gondoltam volna, hogy 2012 augusztusában is létezni fognak még, sőt Pozsonyban fognak koncertezni Jon Andersonék.)

Olyan tökéletes volt itt minden, hogy maradtam a világzenei helyszínen, megtekintettem a korrekt, de semmi különös Amsterdam Klezmer Bandet, majd nagy kedvenceimet, a Che Sudaka nevű barcelonai latin-ska formációt, amelyet kolumbiai és argentin bevándorlók alapítottak, és utcazenészekből világsztárokká fejlődtek, egyébként pedig roppantul szimpatikus pasik.

Csakúgy, mint Tom Barman, a dEUS frontembere, akivel utoljára 1997-ben csevegtem itt, a szigeten fanatikus rajongói minőségemben. Akkori rajongásom azonban szimpla tiszteletté szelídült a belga zenekar iránt. Olyan érzés ez, mint amit a hetvenes évek progresszív rockzenéjének hallgatásakor érez az ember. Ezt galád módon Tommal is közöltem, aki sértődés helyett rávágta, hogy ő sem száz százalékig elégedett a jelenlegi tényállással.

Ilyen őszinte reakció után Brian Molko szépelgéseire már nem is voltam kíváncsi, bár valaha szerettem a Placebo zenekart. Sokadszor léptek fel a Szigeten, biztos most is jók voltak. Én a kijárat felé indultam, mivel immár öt éve nem sátorozom a Szigeten, hanem büdös konformistaként belvárosi rokonomnál dekkolok.