Dr. House a házban

Az, hogy a kis Hugh rendkívül muzikális, elég hamar kiderült: már hatéves korában ügyesen zongorázott, aztán más hangszerek is érdekelni kezdték: gitározni és szaxofonozni is megtanult. Már akkor is főleg a blues, a rock and roll és a jazz vonzotta, és ma sincs ez másként. A Dr. House-ba sem véletlenül csempésztek a karakter lelki állapotát jelző, szellemes zenei utalásokat. Hősünk már a sorazat előtt fel-fellépett zenészként, de úgy istenigazából csak néhány éve feküdt rá a zenélésre. A Warner 2010-ben rávette őt egy lemezre, aztán tavaly még egyre. Az elsőn a blues dominál, ismert és kevésbé ismert dalok feldolgozásai hallhatók korrekt színvonalon, leleményes hangszerelésben. Laurie azt nyilatkozta, ha rajta múlt volna, 160 szám lenne a lemezen, mert még rengeteg ismeretlen bluesszámot szándékozott bemutatni a világnak. A második korong már szélesebb merítés, amolyan zenetörténeti összefoglaló a huszadik századi, főleg amerikai, bluesalapú stílusokból. A tévésorozat elképesztő sikerét meglovagolva egy producer összerakott neki egy remek zenekart, és világ körüli koncertturnéra küldte a jó hangú dokit. Ez a körút már tart egy ideje, mindenütt zsúfolt ház előtt zajlik. A legnagyobb videómegosztó portálnak köszönhetően akár fel is készülhetünk Hugh Laurie-ból, a zenészből. Mi legalábbis időt, monitort és fenekünket nem kímélve végignéztük azt a kétórás prágai koncertet, amely a századik volt a sorban tavaly júliusban, és amelyet a nézők videóiból vágtak össze, profi módon. És mivel nem valószínű, hogy a repertoár lényegesen változott volna azóta, a látottak alapján nyugodt szívvel ajánljuk figyelmükbe Hugh Laurie-t és a Copper Bottom Bandet. A prágai koncerten a blues dominált, a gazdag hangszerelésnek köszönhetően gyakran csak az alapakkordok szintjén. Komoly szerepet kaptak a fúvós hangszerek és a két telt, dzsesszes hangú vokalista hölgy, akik kedvükre szólózhattak is. Az est sztárja egyáltalán nem akarta lezenélni a többieket a színpadról, sőt gyakran úgy viselkedett, mintha csak egy sima zongorista lenne a bandában. Három szám erejéig gitárt is ragadott, sőt táncba is vitte az egyik vokalistát. A programot ügyesen állították össze, a „lassú-gyors-gyors-lassú” alapvetés szellemében. És bár a prágai kongresszusi központ még a pozsonyi teniszcsarnoknál is nagyobb, a hangulat – már amennyire ez monitor előtt ülve érezhető – sokkal intimebb, mint egy stadionkoncerten. A számok közötti összekötő szövegek külön említést érdemelnek. Laurie szellemesen és lelkesen beszél a dalok szerzőiről és eredeti előadóiról, a blues keletkezéséről és fénykoráról, valamint arról, miért imádja annyira ezt a műfajt, mi benne az izgalmas. Ez a lelkes pedagógusi hozzáállás rendkívül szimpatikus. Mert Hugh Laurie nyilván tisztában van vele, hogy nem elsősorban a műfaj rajongói tódulnak a koncertjeire, hanem azok, akik Dr. House-t akarják élőben látni. Olyan ez, mintha valaki, elképesztő népszerűségét kihasználva, egy veszélyeztetett madárfajra szeretné felhívni az emberek figyelmét, méghozzá úgy, hogy nem csupán eljátssza a szakértőt, hanem tényleg ért is az ornitológiához. És amennyiben mai világunkban a bluest, illetve a tisztességes színvonalon előadott hangszeres élőzenét veszélyeztetettnek tekintjük, akkor Dr. House határozottan meg akarja menteni...