Dobhártyák és agysejtek kényeztetése a Pohodán

Remek kúra a nulladik napon

A The Cure csak szerdán ért rá, hivatalosan emiatt lett egy nappal hosszabb a jubileumi fesztivál. A valóság viszont vélhetően prózaibb: a szervezők nem sorolhatták be egy sima fesztiválnapra ezt a produkciót, mert így nem tudták volna megfizetni. De végül is mindegy is. Kiderült, hogy ma is abszolút friss, releváns, fontos tényező a The Cure, amely először lépett fel Szlovákiában. 

A nyolcvanas évekbeli számaikat ügyesen modernizálták, az új dalok szintén nagyon jók, Robert Smith hangja pedig nem kopott meg. A Pohoda nagyszínpada ráadásul kifogástalanul szólt, és a nívós hangosítás az egész fesztivál alatt kitartott. 

Mit tud a Gorillaz? 

A Gorillaz viszont csütörtökön több nézőt vonzott, mint a The Cure. Damon Albarn és a grafikus Jamie Hewlett projektjében talán az a legérdekesebb, hogy a hatévesektől a hatvanasokig mindenkit meg tud szólítani. A gyerekeket a fülbemászó refrénekkel, a tiniket a rap-betétekkel, a huszonéveseket az animáció és az élő zene egységével, a harmincasokat a kifinomult hangszereléssel, a negyveneseket az összhatással. Akik ennél is idősebbek, azok nyilván Blur-rajongók, és 1998-ban (!) kíváncsiak voltak Albarn következő dobására. Eleinte nem nagyon értették, mi folyik itt, de gyorsan megkedvelték ezt az eszement projektet, amelyben a négy rajzolt figura története szorosan kapcsolódik a számokhoz. Amerikában, a képregények hazájában a Gorillaz sokkal népszerűbb lett, mint az indie/rock/pop Blur valaha is volt.

Ugyanazzal a programmal érkeztek, mint a legendás barcelonai Primavera Sound fesztiválra pár hete, úgyhogy nem rejtett titkokat a setlist, előre lehetett tudni a számok sorrendjét. A show a The Mountain album köré épült, de persze nem hagyták ki a korábbi nagy slágereket sem. És ami nagyon fontos: a nyári fesztiválszezonban csak itt, csak most keresztezte egymást a Gorillaz és az Idles turnéja. A brit poszt-punk alakulat énekese, Joe Talbot egy közös számot jegyez Albarnnal (The God of Lying) az új Gorillaz-albumon, amelyet a nagy találkozás örömére a Pohodán elő is adták közösen – ebben az évben utoljára. 

Az Idles két agytrösztje, Joe és a gitáros Bo egyébként bevállaltak egy rövid sajtótájékoztatót is aznap délután – a világsztárok közül egyedüliként, ha nem tekintjük világsztárnak Hildur Guðnadóttir izlandi filmzeneszerzőt és csellistát, aki pl. a Joker vagy a Csernobil-sorozat zenéjét írta, és aki nem is értette, mit keres egy rockfesztiválon egy kamarazenekarral. A sajtótájékoztatón elhangzottakat egy külön cikkben dolgozzuk fel hamarosan, mert van mit... 

Én elsősorban a mindig kiszámíthatatlan és lehengerlő Idles, illetve a vetített képsorok miatt mindig pontos, akkurátus Gorillaz miatt vállaltam be idén a sátorozást a Pohodán, a The Cure csak jutalombonbon volt számomra, Azaz már csütörtök éjjel elégedetten távozhattam volna. Jó, hogy az éjjeli 11-12 fok ellenére nem tettem, mert lemaradtam volna életem két fontos koncertjéről. 

Mit tud a Fat Dog? 

Ez egy őrült londoni csapat, amelynek énekese sokkal több időt tölt a közönség közt, mint a színpadon. A tavalyi Szigeten sajnos lemaradtam róluk, csak videók alapján gyanítottam, hogy nem lesz ez rossz. És tényleg: telibe talált a fékezhetetlen energia, amely a Fat Dog fellépései jellemzi. 

Zenéjüket nem könnyű pár műfai jelzővel körülírni. Első hallgatásra egyértelműen kiugrik a punk és dance, de ott vannak az elektronikus zene különböző ágai is, mint az industrial techno vagy a drum and bass. Hangzásuk összetett, dühös és hangos, amelyben egyértelműen az elektronikus elemek tűnnek ki először. Fellépéseiken azonban mégsem csak egy keverőpulttal játszanak, hanem rendes, tisztességes hangszereken.

A 2020-ban alakult banda már akkor hírhedtté vált, amikor még egyetlen dalukat sem adták ki hivatalosan. A hétperces King of the Slugs debütáló kislemezükkel kerültek fel a radaromra, amely semmihez sem hasonlított, amit azelőtt – vagy azóta – hallottam. Ezzel a tökéletes bemutatkozással prezentálták, hogyan lehet összeolvasztani egymástól távoli műfajokat, és hogyan kell egyetlen számmal egy teljes imidzset felépíteni. 

A frontember, Joe Love azóta már mindenféle jelmezben színpadra lépett: volt latex apáca, karateruhás harcos, mostanában fehér cowboykalapban tűnik fel. A Pohoda fesztiválon egy sárga esőköpenyben lépett színpadra, amelyet a Pohoda-shopban árultak (de szerencsére nem volt szükség rá), és egy kofolás dobozzal hadonászott, ami komoly reklám lehet a cégnek. A zenekart egyébként teljes egészében átszövi a kutya-motívum, amely nemcsak a nevükben jelenik meg, hanem debütáló albumuk címében (WOOF) és dalszövegeikben is visszatérő elem. Hogy ez a megszállottság pontosan mit jelent, az még nem igazán derült ki. A dalszövegeik elsőre úgy hatnak, mintha egy tudatosan felépített narratívát követnének – egy utópisztikus világ képét festik fel, ahol az emberiség a kihalás szélére sodródik, és a túlélők isteni lényekként megjelenő kutyák. De ha kicsit mélyebbre ásunk, nem igazán áll össze a kép. És ennek pontosan így kell lennie – legalábbis a banda tagjai szerint. Egy szó, mint száz: aki péntek délután fél 5-kor, a tűző napon moshpitet képes gerjeszteni, az valamit nagyon tud. 

Egy lehengerlő transznemű rapper

Tudtam, hogy Kae Tempest szövegeit már Patti Smith rock-költészetéhez hasonlítják a kritikusok, de egy kicsit aggódtam, hogy nálunk azért kiüthetik a biztosítékot. Ez a dalszerző-előadó ugyanis pár évvel ezelőtt váltott nevet Kate Tempest-ről, és azóta hímnemben beszél önmagáról. 

Még Kate-ként koncertezett először a Pohoda fesztiválon 2015-ben, de vagy nem emlékezett erre, amikor megjegyezte, hogy először lép fel itt, vagy nagyon is hangsúlyozni akarta, hogy akkor még más volt. A hangja kicsit mélyebb lett, kinézete tényleg sokkal férfiasabb. Az energiái, üzenetei azonban mindenkit elkapnak. Azt mondja, hogy a szeretet a legfontosabb, hogy fogadjuk el egymást, szeressük egymást, fütyüljünk a külvilágra, a begyepesedett társadalmi konvenciókra, a megszabott mozgásterületre. Mert hiszen minden ember molekulákból áll, amelyek mindentől függetlenek. Sokan sírva fakadtak a nézőtéren, sokan ölelték át egymást a délutáni napsütésben, mert érezték, hogy ezt most szabad, és senkinek nem tartoznak magyarázattal. 

Kae Tempest egyébként több területen is aktív: költő, performer, hiphop-előadó, színházi alkotó. És olyan koncertélményt kínál, amely inkább egy fontos találkozásnak tekinthető. „Ha meghalok, akarok egy szobrot a téren“ – mondja kedvenc dalom refrénjében. És bizony, szerintem is mindenkit megillet ennyi figyelem…