Cuarón almája, avagy a tömegvonzás szabályai

Nem a jövőben játszódik, nem szerepelnek benne olyan tudományos felfedezések, melyek jelenleg még elérhetetlenek számunkra. Csupán két űrhajósról szól, akik – elveszítve minden kapcsolatukat a Földdel – az űrben sodródnak. Besorolás ide vagy oda, az tény, hogy a Gravitáció a legjobb műfaji hagyományokra épít: azért távolodik el a Földtől, hogy elmondjon valamit Rólunk. Meggyőződésem, hogy az a sci-fi, amelynek története ugyanúgy elmesélhető lenne nem tudományos-fantasztikus közegben, az rossz sci-fi (a közelmúltból gondolhatunk például a Riddickre). Nincs ugyanis még egy filmzsáner, amelyben a filozofikus mondanivaló ilyen meghatározó lenne, hiszen az ember kozmikus elszigeteltsége, a disztópikus jövő vagy a technológiai fejlődés irányai önmagukban is megannyi kérdést vetnek fel, amelyekkel egy ilyen témájú alkotásnak vétek lenne nem számot vetnie. És a Gravitáció pontosan ezt teszi, ugyanis a szemet gyönyörködtető (ezúttal kizárólag) 3D-s látványvilág mögött komoly, elgondolkodtató ideák bújnak meg. Először is ott van például az átgondolt és következetesen végigvitt szimbólumrendszer, amely a főszereplő Ryan Stone-hoz (Sandra Bullock alakítja) kapcsolódik. A jelenet, amelyben Bullock alsóneműre vetkőzik, szinte már tolakodóan emlékeztet Sigourney Weaver hasonló jelenetére Ridley Scott Alien (A nyolcadik utas: a Halál) című filmjében, és nem is olyan régen hasonló formában visszaköszönt a szintén Scott által rendezett Prometheusban (ezúttal Noomi Rapace-szel). Itt és most azonban az erősen freudista szexuális szimbolika helyett egy egészen másfajta ív bontakozik ki, amely a film végén hasonlóan fajsúlyos jelenethez vezet, mint amikor Kubrick 2001:Űrodüsszeia című filmjében a történelem előtti ember először jön rá, hogy a csontot fegyverként is használhatja. A fedetlen női test és a fém űrhajóbelső (az organikus és az anorganikus) erőteljes kontrasztja ugyanolyan erővel hat, mint Ridley Scott alkotásaiban, és felidézi bennünk H. R. Giger festményeit. A legbeszédesebb maga a cím: a központi motívum ugyanis a gravitáció, amely a testek tehetetlenségét ellensúlyozva mindannyiunkra hat, de kizárólag itt lenn, a Földön. Ugyanez a témája Thomas Pynchon Súlyszivárvány című regényének, melynek szereplői mind bennragadtak valamilyen inerciarendszerben, és életük irányítását tekintve ugyanolyan tehetetlenek, mint a gravitáció önkényének kitett, végcélja felé zuhanó rakéta. Így van ezzel filmünk főszereplője is, s mivel a világűrben tartózkodik, ahol a földi vonzás szabályai nem hatnak, a tehetetlenség/irányítás bináris kód nem csak pszichikailag, de fizikailag is közvetlenül meghatározóvá válik. A baj csak azzal van, hogy úgy tűnik, érvényesül egy másfajta erő is, amely a Cuarónhoz hasonló tehetséges rendezőket Hollywood felé vonzza, azt pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy a gravitáció magyar megfelelője, a tömegvonzás ott egészen másféle jelentéssel bír. A téma nemegy teoretikusa rámutatott, milyen szoros összefüggés van a fogyasztói tömegkultúra és a giccs között, a Gravitáció pedig ‒– bármily sajnálatos – helyenként bizony átcsap giccsbe. Hogy mit értek ezen, azt talán megvilágítja, ahogy Umberto Eco a rossz ízlést definiálja a művészetben: a hatás előre gyártása és erőszakolása. Ez pedig ahhoz a fogyasztói attitűdhöz kapcsolódik, amely a műértelmezés fáradságos eljárását átlépve követeli magának a katarzist. Cuarón a viszonylag egyértelmű történéseket is a szánkba rágja erőltetett monológok formájában, és ha még így sem volnánk benne biztosak, mikor kell meghatódnunk, akkor a levegőtlen térben felénk úszó könnycseppek és az érzelmes zene biztosan kiváltják a kívánt hatást. Mégsem mennék olyan messzire, hogy a filmet a Dwight Macdonald által megalkotott midcult kategóriába soroljam. (Ide tartoznak azok a művek, melyek magaskultúraként tetszelegnek, ám ha merítenek is abból, valójában nem többek silány tömegterméknél.) Először is, nem gondolom, hogy bárki azt az érzetet akarta volna kelteni a mozilátogatókban, hogy valamiféle elit kulturális termékre számíthatnak. Másfelől, valahogy visszás is lenne fanyalogni egy olyan grandiózus, átgondolt és helyenként igazán mesteri filmen, mint a Gravitáció. Azt is el kell ismerni, hogy egy kompetens rendező kezében még a 3D-s kivitelezés is – amely a legtöbbször csupán olcsó vásári látványosság érzetét kelti – több mint bámulatos dolgokra képes. A világűrből szemlélni bolygónkat még így, mozivásznon is lenyűgöző élmény (művészi értelemben is), akár szerettünk volna gyerekként űrhajósok lenni, akár nem. Mindezt számba véve nem kérdőjelezem meg, hogy a Gravitáció kiváló film, de ahogy talán nem sci-fi, úgy talán nem is a legjobb, ami sikerülhetett.Janković Dávid