Csontos Vilmos-szavalóverseny Zselízen

Két éve távozott közülünk Csontos Vilmos, aki Garamsallón született, s szinte az egész életét Zalabán, egy világvégi kis faluban élte le. Zselízen a napokban szavalóversenyt rendeztek a tiszteletére, amely koszorúzással és ünnepi megemlékezéssel ért véget.

Csontos Vilmos a legkitartóbb honi költőink közé tartozott, akit sokan szerettek és még többen tiszteltek, de költői munkássága, amely terjedelmes volt ugyan, minőségében hagyott maga után némi kívánnivalót. Autodidakta volt, az öt általános elvégzése után asztalosnak tanult, s kétkezi munkával kereste meg a betevőre valótt. Fábry Zoltán írja költészetéről: „Ha azonban a szerénység szót kér, akkor annak ajakfeszítő kortársi oka van. A kormuszáj feszíti itt a húrt pattanásig: szólásig. És ha a szerénység minden húzódozó adottság ellenére kiáll, és vallja, hogy most és itt kell a szó, akkor ezzel a költői szó küldetéses értelmét húzza alá. De ezzel ugyanakkor szinte önmaga provokálja ki a mércét: méressék meg az ő szava is e legszigorúbb mértékkel. Ezt persze nem bírja és nem tudja.” A gazdag költői életműben akadnak azért figyelemreméltó versek, amelyek leginkább a naiv festők tündéri műveire emlékeztetnek.

Keletje van az utóbbi időben a regionális szavalóversenyeknek. Ez örömteli tény, bár vallom, hogy ha ezeket a versenyeket ötévente, fontos évfordulók kapcsán rendeznék és országos szinten, többre mennének vele. Zselízen három kategóriában zajlott a verseny, 39-en neveztek be, s két verset kellett előadni. Egy Csontos Vilmos-költeményt, valamint egy további szlovákiai magyar szerző művét. Ez utóbbi fogalmat meglehetősen tágan értelmezték a versenyzők és a pedagógusok, hiszen néhányan Zelk Zoltánt és Petőfit is ide sorolták. A legtöbben Gyurcsó Istvántól szavaltak, de hallhattunk verset Tőzsér Árpádtól, Kulcsár Tibortól, Ozsvald Árpádtól is.

A II. kategória győztese Sáróka Lilien, a III. kategóriáé Matyó Anett, a IV. kategória győztese pedig Horváth Judit lett, aki a kötelező penzum mellett Kulcsár Tibor Örökség című versét mondta. A versenyzők között, ahogy Szabó Csilla, a zsűri egyik tagja megjegyezte, voltak vadonatúj arcok is, de többségükkel már találkoztak különböző szavalóversenyeken, s olyan is akadt, aki a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny döntőjéig is eljutott. A szervezők és az érdeklődők délután ellátogattak Zalabára, ahol megkoszorúzták a költő sírját. Az aktus után megható ünnepség következett a helyi kultúrotthonban, ahol a polgármesterasszony rögtönzött kiállításra invitálta a verseny résztvevőit. Egy kis asztalon a költő legbecsesebb tárgyai kerültek terítékre, így a hegedűje, a szemüvege, egy üveg diólikőr és néhány kézirat, egyebek között az utolsó versei, amelyek egyik kötetében sem jelentek meg, s az utolsó levelek. A régi barát, Tipáry László búcsúversét is meghallgathattuk. A falon függesztve lóg az a tabló, amelyben a hajdani Csemadok tevékenységének lenyomatai láthatók. Szinte mindegyik képen Csontos Vilmos a hegedűjével. A bejegyzések között egy kétsoros: „Amióta az ember szabad, azóta lettem hallgatag.”

Este a zselízi kultúrházban folytatódott az ünnepség, ahol Nagy László, a Magyar Köztársaság első tanácsosa köszöntötte az egybegyűlteket. Nagy László kiemelte, hogy a valódi keresztény élet példájáért, hitért a határon túli magyarokhoz kell fordulniuk az anyaországiaknak. Buchlovics Péter, Mokos Attila szavalatai, Mézes Mátyás hegedű- és Buko Gábor zongorajátéka után Sotkovszky Lajos és Zsapka Attila megzenésített versekkel zárta a jelenleg még önálló zselízi kultúrház utolsó műsorát.