Csillag Lajos: Húsvét Hongkongban VI.

A váróterem két szemközti ablakától a távolság kilencvenkét lépés. Valahol a negyvenharmadiknál ül most odakint anyám egy kopottas műbőr fotelben, két páfrány között. A negyvenötödik lépésnél jártam, amikor kinyílt az ajtó és a „szesztricska” a nevemet mondta. Sokkal jobban szerettem volna, ha épp a kilencvenkettedik lépésnél járok épp abban a pillanatban. Akkor legalább maradt volna még harminc-harmincöt lépésnyi idő, hogy felkészülhessek a törletvételre. Az odabent töltött idő már úgysem telik. Nem is számít igazán. Elolvasni a vasszekrények fölé ragasztott sárga posztereket: „Očkovanie proti hepatitíde A a B – Prevencia žltačky”. Aztán még egyszer, még egyszer és még egyszer. Egészen jól megy már, de azt, hogy a „žltačka“ sárgaságot jelent, már csak hazafelé tudom meg anyámtól, ahogy az állomás felé sétálunk. A háttérben egy boldog és egy síró baba arca mosódik össze.

– Ezzel bemész a „doktorkához” ügyesen, jó? – mondja a nővér és a kezembe nyomja a kartotékomat. – Törlet nincs – szögezi le és rám mosolyog. Még egyszer jut idő elolvasni a poszter szövegét, mielőtt benyitok.

– Na, jó napot, prajem! – mondja a doktornő, én pedig még mindig nem tudom eldönteni, tényleg tud-e magyarul, mert ennél többet sosem beszélünk. Valamit ilyenkor még kikiált a nővérnek, de azt már nem értem, hogy mit. Csak mutatja, hogy vegyem le a pulóverem és a pólóm, hogy meghallgathassa a szívem és a tüdőm. Köhögjek, sóhajtsak, köhögjek megint, aztán öltsem ki a nyelvem, mondjam, hogy „á”, ő is sóhajt. Megmutatja, hogyan kell sóhajtani, ő is köhög, bele a zsebkendőjébe. Végül felír valamit, és elővesz egy fiolát, hogy törletet vegyen.

– Nagyra tátod! – mondja szigorúan és a következő pillanatban könny szökik a szemembe, ő meg azt hiszi, sírni készülök, pedig már a legutóbb se sírtam, csak épp az a gondom az egésszel, hogy olyan mintha egy tűt nyomnának le a torkomon. – Kibírtad, vérvétel nincs – mondja ezt is szigorúan. A ruháimra bök, hogy öltözködjek fel, aztán megint kiált valamit a nővérkének.

Mire felhúzom a pulóverem, a nővérke előttem áll. Nem hallottam őt bejönni. Egy fecskendő van nála és egy gumis fásli.

– Ülj le! – mondja, de ő képtelen szigorú lenni. Arra a lapos forgószékre bök, amire mindig leültetnek, amikor vért vesznek. Lehet, hogy ezúttal már kiverem a balhét. Kicsit elegem van, hogy állandóan hazudoznak nekem. Semmi bajom a tűvel, de ez a színház kezd egy kissé kiborítani. 

– Nyugodtan legyél – mondja a nővérke. Azt hiszem, anyám egyik ismerőse. Eleinte azzal zsarolt, hogy megmondja anyámnak, ha sírni fogok. Nem tudom, mit akart elérni ezzel, anyámnak sose volt gondja azzal, ha sírtam. Főleg, ha jogosan. Miután harmadszor se talál eret, a doktornő odagurul hozzánk. Nem áll fel a székéből. Megkapaszkodik az íróasztala sarkában, és egy lendülettel ellöki magát felénk. Látom rajta, hogy ideges, a véremmel teli fecskendőt pedig dühösen nyújtja át a nővérnek.

Csak ennyi jut eszembe a negyvenkettedik lépésnél. A kórterem két szemközti ablakától a távolság most hatvanöt lépés. A kopottas bőrfotelek ugyanazok. Nem sétálok el a túlsó ablakig, hirtelen megfordulok és leülök két páfrány közé. Ez az egyetlen szabad hely, pontosan szemben az ajtóval. „Neklopať!” Ez áll rajta, ami azt jelenti, hogy ne kopogj, majd szólítanak. Anyámmal azt hiszem, ma szerencsénk volt. Talán fél órát várhattunk, amikor kinyílt az ajtó, a nővér pedig elkérte a kártyákat és a kartotékokat. Körbenézek a teremben, a páfrányok takarásában vagyok, senki nem szól hozzám, ellenben szemmel láthatóan mindenki ismer mindenkit, fojtott suttogásban csevegnek az anyámmal egyidős nők és férfiak. Kezdem azt hinni, csak engem zavar a fertőtlenítő és az áporodott vizeletszag, amit egyáltalán nem értek. Szemmel láthatóan itt senki sem küzd ilyen problémával.

Ezeken a helyeken az ajtók mindig a legváratlanabb pillanatokban nyílnak, és mindig váratlanul tűnnek el mögöttük az anyák. Bármikor látjuk is őket újra, mindig falfehérek.

– Vettek vért? – kérdezte anyám a kilencvenkét lépés hosszúságú váróteremben.

– Nem – válaszoltam, miközben felvettem a kabátomat.

– Vettek vért? – kérdezem anyámtól a hatvanöt lépés hosszúságú váróteremben.

– Nem – válaszolja halkan, miközben visszagyűri a megbontott papír zsebkendőt a retiküljébe.

A nővér lép oda hozzánk azzal, hogy a kartotékot bent felejtettük. „Minden rendben volt” – mondja, és egy idegen nevet szólít.