„Csak annak adj, kit igaz szomj sanyar”

„Az ember fikciókban él. Megítélés kérdése, mi a valóság. ”Somogyi Tibor felvétele A díj átvétele után készült gyorsinterjúban azt nyilatkoztad, meglepett hogy téged választottak, mert kevés időd van a versírásra, a lapszerkesztés elveszi időd nagy részét.

Ez így van, és aki verseimet olvassa, látja is. Egyébként is lassan dolgozom, szőrözgetek egy-két soron. Úgy még nem adtam ki verset a kezemből, hogy jó pár hónapot ne álljon, de általában egy évig szoktam pihentetni a dolgaimat. Közben néha előveszem, frissebb szemmel megnézem. Azt gondolom, a versírás nem sürgős, erre időt kell adni, vannak érési folyamatok, és akkor lehet igazán kiélvezni, ha beérik. Azért valamivel több versem született volna, ha nem magam szerkeszteném a Kalligramot. A nyolcvanas években többet írtam. 1987-ben jelent meg az első kötetem, 1989-ben a második, ez vastagabb volt, a következő pedig csak 1994-ben. Hét év alatt sejtjeink kicserélődnek, utána az ember egy teljesen más biológiai konstelláció, de a kulturális génjei azért megmaradnak.

Tizennégy év alatt négy verseskötet és egy esszégyűjtemény. A verseskötetek közel háromezer sorosak. A versek nagy része kötött formában íródott.

Több kötet is kiadhattam volna, ha kisebb egységekre bontom. Sokan azt mondják, elég az ezer sor. Én akkor kezdek a kötet építéséhez, amikor úgy érzem, már dramaturgiailag is megérett az anyag arra, hogy összerakjam. Akkor kezdek kötetre gondolni, amikor már lekerekíthető, amikor a versek, melyek külön gondolati egységet képeznek, összehozhatók egy koncepció alapján. A lekerekítésnek két útja van, ezt a huszadik század magyar költészetének két kiemelkedő egyéniségével illusztrálhatom. Pilinszky Jánossal és Weöres Sándorral. Velük szabom meg a két lehetséges irányt. Az egyik súlyos sorokat ír, keveset, hogy annál jobban üssön. A másik játékos. Pilinszky a homogenitás, tematikailag is nagyon szűk pályán mozog, persze, zseniálisan, egy maga által szűkre méretezett térben mind poétikailag, mind tematikailag. Weöres mindent kipróbál, amiről ismerete lehet, még szanszkrit meg egzotikus versformákat, ritmusokat, hangulatokat is, sőt ezzel sem éri be, kitalál magának nem létező dolgokat, még ott is megvillogtatja a pennáját. Ez nem minősíti egyiket sem, mindegyik egyfajta utat jár. Én annyiban kötődöm a Weöres-féle vonalhoz, hogy sok mindent csinálok, különböző dolgokat, teljesen elütő módon reagálok. Amikor már kötetre gondolok, amikor sorba rakom, rendezgetem a verseket, mindig találok üres helyeket. Ahonnan valami hiányzik, de a hiányzó vers önmagában nem élne meg. Oda valamit be kell rakni. Nagyon sokszínű a kötet, de mondjuk egy irányt kihagytam. Akkor gondolkodni kezdek, miért éppen azt hagytam ki. Minden irányban elmozdultam, pont az marad ki? Az előző kötetekben volt valami hasonló, most meg nincs. Akkor előveszem a verskezdeményeket, megnézem, miből mit lehet csinálni, hogy az betöltse az űrt. A Négy közönséges napom így készült, hiátustöltőként, és valóban négy nap alatt írtam. Utána már csak csiszolgattam.

Tehát alapvetően nem úgy készül egy-egy köteted, hogy öszszeszámolsz háromezer sornyi verset, aztán gyerünk, adjuk ki. Mintha regényt írnál.

Hasonló módon. El lehetne vinni a verses regényig. Nem olyasmire gondolok, mint a Toldi. Inkább egy modern regényhez hasonlítanám. A regény nyitott forma, sok lehetőséget kínál.

Tizenkét év csaknem kétszeri biológiai változás. Mennyit módosult a költészeted, a világképed, a látásmódod, az eszköztárad?

Az embernek önmagának nagyon nehéz megítélni, mennyiben változott. Én azt merem remélni, hogy precízebben fejezem ki magam, megfelelőbb szavakat találok a megfelelő helyre. Hogy a poétikám megváltozott volna, nem hiszem. Ebben a kötetben szerepel két vers, amely az előző két kötet szövegeiből, soraiból készült. Sok-sok év után elővettem a köteteket, elolvastam, aláhúztam azokat a sorokat, amelyekről úgy gondoltam, jó kis ütős sorok, és másfajta logika szerint egybefűztem. Mivel az első kötetekbe sok olyan dolgot is belevettem, amelyeket ma már nem tennék bele, ezek mutatják a mérföldköveket, hogy a termésből milyen igénnyel válogatsz. Persze, ez a versírás pillanatában is működik. Hogy akkor, amikor ezt a sort leírod, és azzal elviszed egy bizonyos irányba az egészet, fölül tudod-e bírálni, vagy a könnyebb utat választod, amely egy bizonyos rutinnal elcsörgedezteti a verset a végéig, de nem lesz jó. Nem lesz olyan erős. Korábban kötöttem kompromisszumokat, ma már minden sort átválogatok. Ha egyszer, amikor öreg, koszorús költő leszek, sajtó alá rendezem az életművemet, kiadok egy gyűjteményes kötetet, nem biztos, hogy az első kötetekből beteszek valamit azon a két versen kívül, amelyeket a Bárka és ladikba átmentettem.

Mérföldköveket említettél a verseiddel kapcsolatban. Melyek voltak költővé válásod mérföldkövei?

Első nagy versélményem Arany János Toldijának tizenkét éneke. Édesanyámnak volt egy olvasókönyve, melyben csak az első tizenkét ének volt, jegyzetekkel gazdagon ellátva, nagyszerű képekkel illusztrálva. Öt-hatéves koromtól olvasgattam, olyan sokszor olvastam el, hogy a fülemben maradt. Érdekes, mégsem használom a felező tizenkettest, kivéve a legutóbbi kötetemben levő A gömöri égettbor torát. A Toldi volt az első, legerősebb hatás. Aranyt azóta is nagyon szeretem, az Őszikéket is, néhány közülük nagyon erősen a huszadik századi költészet felé mutat. Amikor Kassára kerültem az ipariba, a Szép Szó Kisszínpadban találkoztam először azzal, hogy egy verset másként lehet szeretni, ha nem olvassuk, hanem mondjuk. Ha ki kell dolgoznod, hogy mondd, milyen ívet adj neki, el kell gondolkodnod a versről, a hátteréről, mélyre hatolva, hogy megközelíthesd és magadévá tehesd. Attól kezdve a színház rabságában teltek az évek. Már tudatosabban olvastam a verseket, a versmondás végett erősebben kellett koncentrálnom a szövegre, nem lehetett felhőtlenül élvezni a szöveget. Amikor odakerültem, egy csángó népballadaműsorba csöppentem bele, az akkor lenyűgözött. Legjobban A halálra táncoltatott leány varázsolt el, megint az epikus hős, mint a Toldi, az Arany-balladák. A csángó variánsokat nem ismertem, ezek erősen kitágították a látóhatáromat. A kihagyások, hasonló módon, mint az objektív költészetben, ahol a sorok között történnek a költői gesztusok, két gondolat, két sor közt kell olyan feszültséget teremteni, hogy az adja ki a verset, hát a balladákban is a kihagyás, a feszültség a lenyűgöző.

A Szép Szó után a Thália Színház következett.

A katonaság után volt egy csodálatos időszak, csak mint minden ilyen, rövid ideig tartott. Amikor leszereltem, jött Gágyor Péter rendezőnek, Szigeti László dramaturgnak és sok-sok fiatal. Velük készült néhány emlékezetes előadás, aztán a politika rátelepedett a társaságra, és ki is nyírta ezt a fiatal kezdeményt. Amikor Gágyorék elmentek, mi is fogtuk a sátorfánkat, hévvel teli fiatalok voltunk, nem akartunk berendezkedni arra, hogy valahogy kibekkeljük azt a 10-15 évet, amíg esetleg valamelyik szovjet miniszterelnök meg talál halni, lesz egy kongresszus, amely után megengedik, hogy ne csak hülyeségeket játsszunk. Addigra már publikáltam is, és egyre többet írtam. 1983-ban indult az Iródia, akkortájt elkészült az első kötetem, mire a színházasdi véget ért, a versírás, az irodalmi tevékenység került előtérbe. A pályám nem volt sima, rengeteg helyen dolgoztam a diószegi cukorgyártól a kassai vasműig, voltam éjjeli őr Gombaszögön, fotós a domicai barlangnál. Vagy pénzért dolgoztam, vagy hogy szabad legyek, éjjeli őrként nyugalmam volt, olvashattam, írhattam. Tíz év alatt elég sok munkahelyem volt, végül 1990 tavaszán az Irodalmi Szemlébe kerültem, majd 1992-ben a Kalligramba.

Kanyarodjunk vissza a mérföldkövekhez.

Azt hiszem, már az Iródia idején jött egy újabb fontos, a mai napig meghatározó versélmény, Füst Milán. Az ő költészetére a nyolcvanas évek első felében figyeltem föl, hatása máig meghatározó. Ez azért is jó, mert kevesen használják ki. Pedig a maga idejében úgy emlegették, hogy ő a költők költője, hogy nem is a közönségnek ír, hanem a költők merítenek belőle nagyon sokat. Nagyon különböző dolgokat olvastam, és nagyon különböző dolgok hatottak rám, de én hagytam hatni magamra. Azt hiszem, olyan alkat vagyok, hogy nekem jó, ha sok hatás ér. A színész is akkor tud kiteljesedni, ha minél több szerepet játszik, és minél sokrétűbbek az alakításai. Költőként is úgy érzem, mintha csak játszanék. Freud óta egészen pontosan tudjuk, a régi görögök is tudták, hogy az ember pózokból, modorokból áll, mindenféle viselkedéspanelből. A kérdés az, hogy a viselkedéspanelek milyen széles skáláját használja ki.

József Attila is azért esdekelt, hogy „játszani is engedd”…

Még ő is, pedig komor ember volt.

Komor, de versei tele voltak játékossággal.

A kettő nem zárja ki egymást. Nekem az volt az eszményem, hogy amilyen sokféle hatás ér, ahányféleképpen reagálsz az ingerekre, mind a hangulatodtól függ. Ugyanazokra a dolgokra különbözőképpen reagálsz, ezért úgy gondolom, ez a változás jelenjen meg a versekben. Senki sem egyféle, sohasem egyforma a lelkünk, a kedvünk. Ha egy költészet azt sugallja, hogy én nagyon egyféle vagyok, az áll közelebb a csepűrágáshoz, mert az hamis kép. Ha az ember írásaiban sokféleséget produkál, akkor nagy valószínűséggel sokféle is, mint mindenki.

Az ember lomha, méla, rest,/ valami védett szögletet keres – írod az Árpád-medencei bor-szüretben. Milyen a költő közérzete a 21. században?

Úgy érzem, a világ a bonyolultságával, a dzsungelszerűségével véd meg. A virtuális világ a hétköznapokat is behálózza, ezzel szemben egy lehetőség a letisztított fikción alapuló világ, az, amelyet magadnak építesz. Az ember fikciókban él. Megítélés kérdése, mi a valóság. A realizmusról mondta Aragon, hogy egy óriási hajó. Jön két kalózhajó, mindkét kalóz átugrik a realizmus hajójának fedélzetére, mindkettő azt mondja, én vagyok a realizmus, a nagy csatában belökik egymást a tengerbe, a realizmus hajója pedig úszik tovább. Filozofálni lehet arról, mi a való, a filozófiai rendszerben fontos kérdés lehet. Marquez egyik interjúja jut eszembe erről. Azt kérdezte tőle a riporter, ugye, a Száz év magány történeteit úgy találta ki. Nem, válaszolta az író, mindegyik megtörtént. Egyet kivéve. Egyet kitalált. Ám amikor megjelent a könyve, kapott egy levelet, melyben az olvasó azt kérdezte tőle, honnan tudta, hogy az a dolog ott náluk pontosan úgy történt meg, ahogy leírta. A valóságra nem lehet rálicitálni. A történet üzenete szinten biztosan kapcsolatban van a valósággal. Csak arról van szó, hogy primer valóságlátásról van-e szó vagy közvetettről. A legszürrealistább író is rákényszerül, hogy a valóságból merítsen. Valóság nincs is, mert ha valamit kihagysz az életből, bizonyos szálakat fölerősítesz, néhány eseményt kiemelsz a másik rovására, akkor már manipuláltad a valóságot, amely szűzies mivoltában nem is létezik.

Az irodalom szerepe nem is a nagy betűs valóság rögzítése a következő nemzedékeknek.

Az irodalom teljesen beláthatatlan módon képes a sok-sok valóságlátás közt közös nevezőt találni. Nem azzal, hogy olyan variánsát adja a történelemnek, amely mindenkinek megfelel, általánosít. Nem. Úgy teszi ezt, hogy nyitva hagy dolgokat. Kitűz bizonyos sarkpontokat, melyek közt a szöveg nyitott, rugalmas. Örülni kell annak, ha akár egy vers is minél többféleképpen érthető. Ha nincs belekódolva a versbe a sokértelműsége, akkor az merev konstrukció, eltörik, kifullad az idők során.

Verseid egyre ironikusabbak. Ezt az idő múlása hozza?

Az biztos, ahogy mész előre a korban, egyre kevésbé egyértelműen értelmezed a világot. Csak a létezésről írsz variánsokat, de ha megállsz, és kijelented: ez így van, az már irónia. Ha egy hordószónok mondja, senki sem kérdőjelezi meg, de ha ugyanez az állítás irodalmi kontextusban van jelen, az már irónia.

Napjaid jelentős részét a Kalligram szerkesztésével töltöd. Van-e irodalomszervező szerepe a folyóiratnak? Nem biztos, hogy úgy kell irodalmi életet élni, ahogy a nyugatosok tették, bár nekem az szimpatikus.

Nem biztos, de én is konzervatív alkat vagyok, és úgy gondolom, akkor lenne irodalmi élet, ha irodalmi kávéházak lennének, ahol az emberek beszélgetnének, vitatkoznának, a Karinthy-félék az ablakban ülnének, és írnák napi tárcájukat, jegyzetüket; Rejtő Jenő is ott ülne, és a pincérnek a nyomdában fizetnék ki a reggeli árát. Nem mondom, hogy ezek lényegi kérdések, a tudós irodalomítészek talán nem is értik, miért gondolja egy költő, író, hogy az irodalmi élet ilyen, de biztos, hogy nem csak annyi, amennyi a lapokból átszűrődik. Amögött mindig mozgások vannak, viták, ilyen értelemben a Kalligram nem tölti be a szerepét. A nyolcvanas években, a kilencvenes évek elején még összejártunk, nem csak irodalmárokkal, nem csak magyarokkal.

Művészeti közélet folyt.

Egy kis politizálással, anekdotázással, vitákkal, beszélgetésekkel. Magyarországon összejárnak bizonyos körök, társaságok.

Ezek elég zárt társaságok.

Maximálisan. A kommunikáció az új médiákon keresztül folyik, otthon szerkesztem a lapot, az anyagokat e-maileken küldik, lemezeken hozzák. Az ember az írásaiból ismeri meg a másikat, az írások révén képzelem, hogy azt a bizonyos anyagot, amely nekem egy lapszámba kellene, kivel íratom meg. Az irodalmi élet így működik

Színész is voltál. Nem hiányzik a közeg, a színház illata?

Ez elvarratlan szál az életemben. Én abban az időben komolyan gondoltam a mesterséget. Nem biztos, hogy színész akartam lenni, dramaturg, rendező. A színházra tettem föl az életem, de ott kellett hagynom. Kialakult egy fóbiám. Persze, semmi sem megy veszendőbe. Nem tartom kizártnak, hogy ez még egyszer megmozdul bennem, talán egyszer drámát írok, így talán kiirtom magamból azt a rossz élményt.

Költő vagy és főszerkesztő. Főszerkesztőként a lap menedzsere is, akinek pénzt kell szereznie a folyóirat kiadásához. Milyen viszonyban vagy a pénzzel?

Sajnos pénz nélkül kultúra sincs, de nagyon kevés pénz jut rá.

Vagy keveset fordítanak rá, vagy a nagy összegek rossz helyre mennek.

Is-is. Viszonylag kevés a pénz, de ami van, azt sem a megfelelő arányban osztják el. Persze, aki többet kap, biztosan nem utasítja el. A Kalligram soha nem kapott kiemelt támogatást, sem itthonról, sem Magyarországról. Sőt mindig egy kicsit kevesebbet, mint más lapok, holott senki sem vitatja, hogy a lap a magyar irodalmi életben jelentős szerepet tölt be. Egy ideig ugyan hozzák az emberek az írásokat, hiszen a lap rangos, de ők is pénzből élnek. A másik probléma, hogy a fiatal kritikusok többsége vidéken van. Benyovszky Krisztián Nyitrán van, Keserű is oda kötődik, bár ő is meg Koczur is doktorandus. Jó lenne, ha Németh Zoltán meg Csehy bekerülhetne a Comenius Egyetem magyar tanszékére. Németh Ipolybalogon tanít alapiskolában.

Elméletileg nagyon szép, hogy ilyen okos ember egy vidéki iskolában tanít.

Elméletileg igen, de mindenkinek a maga helyén kellene lennie, és Németh Zoltánnak nem ott van a helye. Csodák csodája, hogy ír, és hogy ilyen szinten. Egyre nehezebb ebből a kevés pénzből írásra ösztönözni a megfelelő embereket. Még az első körben adnak, támogatják a lapot, de ha ez ismétlődik, nehéz belőlük kicsikarni az anyagot. Nagyon nehéz tervezni. Pedig szeretnénk tematikus számokat készíteni, meg svéd, francia számot, de úgy, hogy a támogatást csak a következő évben kapom meg, az előző év végén meg el kell számolni vele, nehezen megy. Roppant bonyolult abban a tudatban szervezni egy számot, lehet, hogy megszűnik a lap, mire beérkeznek az írások.

A József Attila-díjas főszerkesztő feje felett állandóan ott lóg Damoklész kardja.

Más főszerkesztők is így vannak ezzel. Magyarországon még jobban meg van csavarva a helyzet. A központi támogatás elenyésző. Ott városok, megyék támogatnak lapokat, ennek fejében a vezetést kell támogatni, helyi dolgokat kell közölni. Mindenki valakinek a valakije, helyi költőnagyságok, iskolaigazgatók, helytörténészek, az ő írásaikat kötelező megjelentetni. ĺgy nem lehet szárnyalni.