Búvópatak az ismert utak mellett

Jegyez regényeket, de belekóstolt az irodalomtörténetbe is. Ennek két tetten érhető bizonyítéka a felbecsülhetetlen kihívást jelentő, jelenleg előre látható ideig szünetelő Krúdy Gyula-életműkiadás elindítása és elkészítése, valamint az Ottlik Gézához történő folyamatos visszatérés.

Ottlikról három könyvet állított össze, a sorban a negyedik Fűzfa Balázs irodalomtörténész segítségével hosszú évek munkájával rendeződött kötetbe. A Savaria University Press által idén nyáron megjelentetett Ideje van című kötet elnevezése innen olvasható egyfajta utalásként a mintegy öt éve készen álló munka kiadási körülményeire, de akár a huszonkilenc éve elhunyt író irodalmi köztudatba több szállal, a korábbiaknál erősebben történő visszacsatolását is sürgetheti. 

Az alig százötven oldalas kötet ezt alapvetően az Iskola a határon című legismertebb Ottlik-mű körbejárásával próbálja elérni. A modern magyar regényirodalom egyik alapműve, amely részben szerzőjének kőszegi katonaiskolai élményeiből táplálkozik, hatvan éve jelent meg, kezdetben viszonylag kedvezőtlenül fogadták, félreolvasták, végül sztárszerzővé tette Ottlikot, de tulajdonképpen csak haláláig, mert az utóbbi tizenöt-húsz évben eltűnt a látóhatárról.

Kelecsényi az 1980-as, 1990-es, valamint 2000-es évek elején írt írásaiból álló kötetben szépen felépíti az Ottlik-recepció kacskaringós útját. Eleve, ott kezdi, hogy az az idáig csak elbeszéléseket publikáló író Továbbélők címmel 1949-ben leadott egy regényt a Franklin Kiadónak, amelynek vezetősége azt kiadásra érdemesnek tartotta, Schöpflin Aladár kritikus, a Nyugat korábbi szerzője csupán egy észrevételt javasolt.

A harminchét éves szerző érzékeny volt, de Kelecsényi szerint csak részben a kritika miatt kérte vissza a lezárt művet: vélhetőleg megsejtette, milyen cudar idők elébe néz a kommunizmusba becsatlakozó ország. A monográfia szerzője nem túl alapos kitérőt tesz az Iskola a határon befogadástörténete felé is, de az egykori félremagyarázás akár egy egész kötetet megtölthetne. Almási Miklós irodalomtörténész viszonylag kései értelmezése mellett Kéry László és Hermann István az Élet és Irodalomban 1959-60-ban megjelent kritikái is érdekes adalékot jelenthettek volna ehhez a témához.

Kelecsényi a mintegy ötven évig kiadatlanul állt Továbbélők és későbbi „verziója“, az Iskola a határon mellett nagy érdeklődéssel fordult a Buda című posztumusz Ottlik-regény felé is. A Végre Buda! című szöveg kellemes esszéisztikus stílusban tesz említést egyebek között az Ottlik halála utáni plágiumvádakról, amelyben maga is állást foglal.

Kelecsényi válogatásának legizgalmasabb darabja a Nemcsak kártya című fejezet, amely nem a korszakos szépírót helyezi középpontba, hanem a kitűnő bridzsezőre világít rá, aki a rendszeres kártyaversenyzés mellett szakíróként is tevékenykedett. Le merném fogadni, hogy a magyar irodalmi életben sem köztudott, hogy Ottlik Advantures In Card Play címmel, Hugh Kelsey skót sportszakemberrel közösen angol nyelvű bridzstankönyvet írt, amely Londonban, 1979-ben jelent meg. Olyan sikeres volt, hogy nem sokkal később még egyszer angolul, aztán franciául megjelent, végül a Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel került magyar közönség elé. „Amikor a hetvenes években elküldte egy cikkét a Bridge World című New York-i szaklapnak, olyan tetszést vívott ki, hogy a folyóirat szerkesztői szétdobatták a már kiszedett oldalakat, hogy azonnal közölhessék a kéziratot. Erre a tényre Ottlik legalább olyan büszke volt, mint amikor Babits, a Nyugat szerkesztőjeként azt üzente neki, hogy tetszett a novellája“ – árulja el az Ottlik-búvár. Azt az ugyancsak nem ismert, a sajtóhelyzet drasztikus átalakulása miatt már meglepőnek számító tényt is megtudjuk tőle, hogy a szerző az 1930-as években három évig bridzsrovatot vezetett a Budapesti Hírlap napilapban.

Kelecsényi László tematika szerint összegyűjtött cikkei, esszéi olvasmányosak: különösen azok, amelyek a személyesség hangján szólalnak meg. A szerző valaha a filmgyárban dolgozott, Dömölky János rendező társaságában a Hajnali háztetők megfilmesítése miatt egyszer Ottlik budai lakásán is járt, ezt az anekdotát, valamint az Ottlik ablakával és temetésével foglalkozó szöveghelyeket nagy élvezettel lehet olvasni. Ezek igazi búvópatakok a sok újdonsággal nem, de kellemes olvasmányélményként szolgáló kötetben. Rosszat nem is lehetne mondani a munkáról, hiszen csak egy hibája van. Az viszont jelentős: szerzője egy-egy témát leszámítva soha nem jut el a végkövetkeztetésekig, csupán problémákat, elképzeléseket vet fel.