Desszertek a házimozizáshoz

Szerelmi vallomás e könyv, írja Klasszikus, kultikus, korfestő című kötetének fülszövegében a szerző, Kelecsényi László. Szerelmi vallomás a magyar filmhez, a magyar filmről, a magyar filmnek. Több évtizede tartó, lázas kapcsolat gyümölcse.

Először 2003-ban került piacra, aztán 2007-ben, ez a mostani már a bővített, harmadik kiadás. Írója a filmszakma különböző területein tevékenykedik. Hol tudományos kutató, hol dramaturg, hol újságíró, máskor filmtörténész vagy éppen médiatanár. Mindig más vagy egyszerre több minőségben van jelen, ahogy éppen akkor fontosnak érzi. A lényeg: folyamatosan, tehát naprakészen követi a magyar film változásait. Egy szóval: megszállott. A mozi megszállottja. A magyar film neves drukkere, tollal a kezében. Kapitánya. Nem mellékesen: Balázs Béladíjas író, filmtörténész. Neve elsősorban azok számára cseng ismerősen, akik annak idején megvették a tragikus sorsú színészről, a lengyel Zbigniew Cybulskiról, Latinovits Zoltánról és A vörös kányafa hőséről, az orosz Vaszilij Suksinról írt könyvecskéjét, később a Karády Katalin életét és pályáját feldolgozó dolgozatát, vagy a Mozizó Budapestet, vagy a magyar filmtörténetbe bevezető Álmodozók és megszállottakat.

A Magyar hangosfilm kalauz 1931-től napjainkig alcímmel megjelent, Jancsó Miklós emlékének adózott, három K-s kötete, ahogy előszavában a pályatárs, Zalán Vince, az ugyancsak Balázs Béla-díjas filmkritikus és filmesztéta írja: „Biztosan nem lexikon, bár sok filmről esik szó benne… nem filmkrónika, hiszen csak annyi adatot tartalmaz, amennyi elengedhetetlenül szükséges, nem elemző esszégyűjtemény, még csak kritikagyűjtemény sem. Hát akkor mi? Nekem úgy tetszik, hogy tárcák sorozatával van dolgunk.” Háromszáztizenkét film, háromszáztizenkét tárca? Legyen. Kelecsényi László szórakoztató filmtörténet alcímmel illetné a könyvet, de az már a második alcíme lenne. Ezért elhagyta, nem írta oda. Azt szeretné ugyanis, „ha az olvasó úgy lapozgatná, mint egy érdekes regényt, mint a magyar hangosfilm befejezetlen, mert befejezhetetlen krónikáját.” És hogy mindenki lapozza, mindenki, aki szereti a filmet, a magyar filmet, mindenki, aki a mozi megszállottja, civil bolondja. Mert igazi örömet azoknak jelenthet, „akiknek Truffaut szépséges szállóigéje értelmében a film tényleg többet jelent az életüknél – mindent.” De idézhetném akár Pedro Almodóvart is, aki legújabb alkotása, a Fájdalom és dicsőség cannes-i bemutatója előtt azt nyilatkozta: az ő számára nem pusztán gyógyír a film, annál sokkal több – az élete.

Kelecsényi László szerelemről beszél. Szerelmi vallomásról. A mozi iránti imádatáról. Enélkül pedig meg sem születhetne egy ilyen könyv. Ehhez nem elég rendszeres moziba járónak lenni, ehhez behatóan kell ismerni a mozit, a magyar filmet. Ő pedig ismeri. Írja. Sok évtizedes, odaadó munkájával támogatja.

Könyve nem a teljes magyar filmtermést kínálja az 1931-ben készült Hyppolit a lakájtól egészen a Dyga Zsombor rendezésében forgatott Couch Surfig. „Ez képtelenség volna – írja. – Csak a jobbakat, az emlékezetesebbeket, melyek méltók az utókor megújult figyelmére, nem azért, mert mind remekművek, hanem mert a maguk idejében kifejezték korunk érzéseit, szokásait, rögzítettek a múló időből valamit, ami múlhatatlan.”

Könyv ennél többet a moziért, a magyar filmért aligha tehet. Kelecsényi László egyoldalasaival (minden film egy oldal a kötetben) felkészülten nézheti meg (újra) az ember a háromszáztizenkettőből bármelyiket. Minden tudnivalót megkap hozzá, hogy az élmény a lehető legteljesebb legyen. Makk Károly Szerelem című remekművénél például megjegyzi. „A bemutató óta eltelt évtizedekben semmit sem veszített művészi erejéből, mert elkerülte, hogy közvetlen politikai utalások legyenek benne. A kényszerű szükségből így vált erény.” Huszárik Zoltán Csontváryjáról azt írja: „Mindenki a csodát várta tőle, legalábbis olyan remeklést, mint az évtizeddel korábbi Szindbád volt. A csalódottak a magyar sajtóban szokatlanul éles módon támadták a rendezőt. Huszárik Zoltán korai, tragikus halálában ez az ellene indult sajtóhadjárat is szerepet játszott.” Gothár Péter filmjét, a Megáll az időt korszakhatárnak nevezi, „hiszen utána már nem lehetett a szocializmus megjavíthatóságának elképzelése jegyében hiteles filmet forgatni.”

Nem könnyű válogatni több mint hetven év filmterméséből. Akármennyire pontos, árnyalt képet akar is adni a szerző, a merítés során óhatatlanul kicsúszhat néhány nagy hal a hálóból. Így maradt ki Gárdos Péter Szamárköhögése, Mundruczó Kornél filmje, a Nincsen nekem vágyam semmi, vagy Maár Gyula utolsó alkotása, a Töredék. És folytathatnánk még a sort. De biztosan készül már a sorozat új kötete, a negyedik, s abba remélhetően ezek is belekerülnek. Mert ott a helyük. Kelecsényi mozijában mindig telt ház van. A jegyhez ugyanis desszertet is kap a néző. Ízes desszertet.

A szerző a Vasárnap munkatársa