Bonyodalmak egy törött toll miatt

A dolgok tisztázása érdekében vissza kell mennünk pár évet az időben. Még szerencse, hogy akad a történetben egy ezüstlánc, amelyet ha kétszer megfordítunk a nyakunkon, hipp-hopp, máris 2017-ben vagyunk. Ekkor történt, hogy a kiadó túl hosszúnak találta ezt a meseregényt, és rábeszélte a szerzőt, hogy jelenjen meg két részben. Aztán telt-múlt az idő, sok minden történt is, meg nem is – a kiadó elköltözött hetedhét országon túlra, a támogatásokról döntő bölcsek tanácsa nem hagyta jóvá a megjelenéshez szükséges összeget –, ezért a folytatás egyre csak késett. Akik olvasták az első részt, csodálkozva csóválták a fejüket, mivel mese úgy még nem ért véget ebben a birodalomban, hogy a főszereplő sorsa lezáratlan maradt volna. A Tutálibe Málibe nevű királyficsúr eszén viszont az utolsó oldalon csúnyán túljárt a gonosz kétfejű böszörkény: „nagyot taszított hősünkön, aki nem bírt tovább kapaszkodni, s a vödörben állva szédítő sebességgel zuhanni kezdett a kút halálosan mély torkába.” 
Képzeljék csak el, hogy a következő mondatra – ezüstlánc hiányában – három évet kell várniuk! Ráadásul ez a történet tele van fordulatokkal, oly sebesen zakatol, mint egy kétütemű lódarázs (ilyen is van benne), és embergyerek legyen a talpán, aki három év múlva még emlékszik az összes nyakatekert nevű szereplőre. Szóval most, hogy végre itt a folytatás, érdemes a két részt szorosan egymás után olvasni, még akkor is, ha a második könyv elején a szerző röviden összefoglalja az előzményeket. 

Apropó: szerző. A történetet valójában minden mesék atyja, a jóságos Grimmanó írja. Viszont kettétört a varázstolla, ezért a mesehősök jól összekeveredtek, átcsúsztak egymás meséjébe, senki és semmi nincs a helyén, de azért ők maguk akarják kézbe venni a dolgokat, szerény tudásuk szerint vagy éppen gonoszságuk folytán. Ez az alaphelyzet, és hát, ahogy mondani szokták, innen szép nyerni. 
Tapasztalt meseolvasónak kell lenni, hogy azonosítani tudjuk a szereplőket, de szerencsére hatéves kor fölött már mindenki lazán átlendül olyan apróságok fölött, mint a hét töprönc (hét törpe) nevének megváltoztatása (Tudóc, Vadóc, Szunyor, Tüsszencs, Kukuccs, Szeder, Margó), Hóköménykéről, Hamispipőkéről, a Hétnejű Sárikonról vagy a geriffmadárról nem is beszélve. Ez utóbbi könnycseppje szükségeltetik a kettétört varázstoll összeragasztásához. „A küldetés nehézségét az jelenti, hogy a geriffmadár a legvidámabb teremtmény egész Meseországban, aki eddig még sohasem sírt. A királyficsúr felpattan Rippi hátára, aki egy rímekben beszélő hiperparipa. Grimmanó figyelmezteti hősünket, hogy a tollára nagyon vigyázzon. Túlságosan nagy hatalomra tehet szert az, aki megkaparintja, hiszen amit leírnak a tollal, előbb-utóbb a valóságban is megtörténik” – magyarázza a szerző az előszóban. Márpedig nagyon fontos, hogy a mese úgy folytatódjék, hogy Tutálibe Málibe a szíve választottját, Hóköménykét kapja meg, ne pedig a Drótszakállú Hercög teltkarcsú Lenszőke Szekrénke nevű leányát, akit apja mindenáron rá akar tukmálni – ennek érdekében szelíd erőszaktól sem riad vissza. 

Az én kedvenc szereplőm a kétfejű böszörkény, főleg amikor az egyik feje vitatkozik a másikkal. Igazi humorbomba ez a karakter, dacára annak, hogy nem pozitív hős. A másik remek figura Rippi, aki pocsék rímekben beszél. Például ilyesmiket mond: „Egyik domb olyan, mint a másik. Gondolja meg ezt, ki rögtön mászik.” 

Z. Németh István le sem tagadhatná, hogy költőként is jeleskedik, amikor nem mesét ír. Egy csomó rímes varázsigét használ, de azt is tudja, hogy rossz versekkel kínozni lehet. Még egy geriffmadár is elsírhatja magát, ha sok ilyet olvasnak fel neki. De csitt, ne szpojlerezzünk! 

A különböző mesékből ismert fordulatok szellemes montírozása mellett a nyelvi humor a legüdítőbb ezekben a könyvekben. A dolgoknak gyakran olyan vicces nevük van, hogy kétszer is el kell olvasni egy-egy mondatot. „Volt ott almárium, körténium és diónium, díszes, faragott lábakkal, tűzön szőtt szőnyeg, lebegő padlóca, porceláncsészéktől villogó vitringy, középen pedig egy kényelmes fotelágy, abban egy mosolygó szemű anyóka.” A képzettársításon alapuló nyelvújítást a gyerekek maguk is szívesen művelik, úgyhogy nyilván olvasni is élvezettel fogják. 

A szavak szintjén működő humor mellett mondatfűzési bravúrokkal is tele van a történet. „Tinta nélkül nem ír még a varázstoll sem – magyarázta Alfagyula. – Azt pedig a rút kétfejű ott felejtette Grimmanó házában. Már amennyi maradt belőle. Mármint a tintából. No meg a jóságos Grimmanóból. Mert hogy kidőlt. Mármint a tinta. Egyszóval: az írja a jövendőt, akinek van hozzá tintája.” 

A dialógusok szintén tele vannak humorral: „ – Földrengés?!

A Drótszakállú elmosolyodott. 

– Szekrénke most fordult a másik oldalára. Tudod, miután esténként elfogyaszt harminc talicska csokoládés piskótát, kissé nyugtalan az álma.”

A szereplők emellett teljesen átlagos – jó és rossz – emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, szuperképességeiket is ezek alapján használják. Megnyilvánulásaik tehát egyáltalán nem mesebeliek, közel kerülnek az olvasóhoz, esendők, ezért szerethetők. Vincze Nóra rajzai pedig jól passzolnak a szöveghez, furcsák, enyhén szürreálisak, de nagyon kedvesek.