Bolondos figura, elfuserált színész

A Vígszínház és az Orlai Produkciós Iroda közös előadását a tavaly szeptemberi bemutató óta eddig több mint ötvenszer látta a budapesti közönség, a vidéki pedig vagy harminc alkalommal. Magyarország határát most lépi át először.

Vannak kollégái, akik kimondottan keresik az alkalmat, hogy egyszemélyes darabban játszhassanak. Hogy azt ne mondjam: jutalomjátékra fenik a fogukat. De beszéltem már olyan színésszel is, aki így akarta próbára tenni a tudását. Kíváncsi volt, mennyit ér, ha másfél órán át egyedül uralja a színpadot.

Bennem ez fel sem merült. Soha. Az ember szeret jó előadásokban benne lenni. Mindegy, hányan játsszák. Ha negyvenketten és az jó, akkor jó, ha meg csak egyvalaki, aki rossz, akkor az rossz.

Kern András milyen partnere Kern Andrásnak? Végtére is mindent tud róla. Tudja, hogyan ébredt, milyen a kedve, hol tart a szöveggel, hányadán áll a világgal, a feleségével, kit szeret és kit nem…

… édesem! Én nem Kern Andrással játszom, hanem a közönséggel! Pláne ebben a darabban. Ez engedi, sőt meg is kívánja, hogy végig kapcsolatban legyek a nézőkkel. Arról szól, hogy egy kellékest egyedül hagynak egy olyan helyzetben, amikor nem kellene a színpadon lennie, és zavarában a közönséget szórakoztatja. És hogy miképpen jutott el hozzám a darab? Ilan Eldad, aki Az élet, mint olyant rendezte és összebarátkoztunk, egyszer csak mutatott nekem egy videokazettát, amelyen egy Otto Schenk nevű osztrák színész játssza ezt a darabot. De nem a miénket, hanem az eredeti, német változatot. És megkérdezte: nem akarom-e én ezt eljátszani? Dehogynem, feleltem, mert éreztem, hogy ez nekem való. S akkor megkértük Parti Nagy Lajost, hogy fordítsa le úgy, ahogy ő szokott fordítani, és magyarítsa meg pestiesre. Tehát változtatott rajta egy kicsit. A szöveg negyven százalékig maradt a szerzőé, a másik negyven Lajosé, húsz százalék pedig az enyém. Mert én is hozzászóltam, meséltem a történeteimből, vagyis az eredetihez képest eléggé át van az írva. De nem kerestem én egyszemélyes darabot, erről szó sem volt. Ezt találtuk, s ebben van valami vonzó azért is, mert olyan színesen, anekdotázva, néha a parodista készségét is meg-megjelenítve beszél az emberhez. Amolyan elfuserált színész ez a kellékes, egykor szeretett volna színész lenni, aztán nem lett, segédszínész volt, és megmaradt háttérembernek.

Tehát még mielőtt a szöveget elolvasta volna, a német nyelvű előadás láttán azt mondta: jöhet, meg van véve!

Van ennek az egésznek egy régi előtörténete. Én parodistaként indultam a Ki mit tud?-on hatvankettőben. Színészeket utánoztam. Aztán felvettek a színművészeti főiskolára, és ott elkezdték mondani nekem, hogy nem szabad parodistának lenni, egyéniségnek kell lenni, és az egészet hagyjam abba. Arról, hogy én meg tudok idézni embereket, negyven évig le voltam tiltva. S akkor most láttam, hogy ebben a darabban lehet ilyen, és nem olyan rettentő, szégyellni való tulajdonság, hogy a színésznek van egy ilyen képessége. Hátha lehet ezt használni, gondoltam. Valamint láttam, hogy a darabbeli pasas kicsit improvizál, kicsit történeteket mesél, folyamatosan kapcsolatot tart a közönséggel, együtt gondolkodtatja őket magával, közvetlen hangon beszélget velük, s úgy éreztem, nekem ehhez van érzékem. Ráadásul a koromnak is megfelel a szerep, és jó játéknak találtam.

Egy olyan színésznek, mint ön, aki eljátszotta már az egész világirodalmat, a pluszt és a mínuszt, a feketét és a fehéret, a színét és a fonákját, mire ad lehetőséget ez a darab? Van benne valami speciális, amit eddig egyetlen szerzőnél sem talált meg?

Nehéz kérdés. Nem tudok felelni rá. Különöset, filozofikusat főleg nem.

Nyilván benne az élet, mint olyan.

Sok minden van benne. Rengeteg humor, pici fájdalom, keserűség. Csupa olyan dolog, amivel meg lehet szólítani az embereket. S ez érdekel engem.

Annyira, hogy szinte kéjes élvezettel játssza a szerepet.

Nem kéjes élvezet nekem a színészet egyáltalán. Le se szarom a színészetet. Halálosan unom. Borzasztóan fáraszt. Utálom. Annyira, hogy már félek kimenni a színpadra.

Akkor orgazmus egy csepp sem?

Semmi. Egy szikrányi sem. Biztos azért, mert most ilyen a kedvem. Deprimált vagyok. Jön a tél. Délelőttönként próbálok, este meg látom, hogy nincs tele a színház, fáj a hasam, a hólyagom, kihúztak egy fogamat, hol lehet itt nagy élvezet? Örülök, ha jól megcsinálom. De igen! Van orgazmus! A legvégén. Amikor befejeztem. Akkor jó. Ki lehet jönni a színpadról.

Könnyebbet kérdezek: kit tart jó kellékesnek?

Azt, aki nem hibázik. Aki pontos. Ez egy ilyen pontossági szakma. Például ez a pasi, akit játszom, valószínűleg nem jó kellékes.

De az ilyet biztosan jobb játszani, mint a tökéletest.

Igen. Igen. Az én megítélésembe még az is közrejátszik, hogy milyen szeme van a kellékesnek. Én szeretem, ha hozzá tud szólni az előadáshoz, a dolog művészi részéhez. Ha el tudja mondani, hogy milyennek talál a szerepben, a próba pillanatnyi fázisában. Én a dumcsizósan pontos kellékest szeretem. A többi már hab a tortán.

Volt már dolga olyan kellékessel, aki az előadás során kellemetlen helyzetbe hozta?

Ez még nem fordult elő.

De ha mégis megtörténne, azonnal feltalálná magát, hiszen mesterien improvizál.

A próbákon sokszor alakult úgy a helyzet, hogy improvizálásból született meg valami. Az előadáson azonban csak akkor rögtönözünk, ha szükség van rá, vagy valami egészen különleges dolog adódik. Például nyáron, szabadtéren. Ha jön egy helikopter, azt lelövöm. Pisztollyal. Vagy ha vonat jön, akkor megvárom, míg elmegy, és addig másról beszélek. De alapjában véve nem improvizálok, és az jó is. Szeretem, ha nem kell. Álljon a lábán az előadás.

S azt hogyan viselné, ha egy olyan kellékessel kellene együttműködnie, mint ez a darabbeli?

Nehéz megmondani, mert van benne egy rakás szerencsétlenség, tele van magánemberi gondokkal, frusztráltsággal, ki nem élt színészi vágyakkal, egy egész pici autizmusra való hajlammal. Bolondos figura. Nem, nem szívesen dolgoznék vele.

Játszani annál boldogítóbb lehet.

Nekem? Én egyáltalán nem vagyok az a boldog típus! Panaszkodós típus vagyok. Pozsonyból sem fogok látni semmit. Próbáról megyek, az előadás után meg ülök is vissza a kocsiba, mert másnap reggel megint próba. Hát minek örüljek, könyörgöm, minek?