Benyomások és érzések sűrűjében

Az Új Szó lapjain gerjedt – az ArtFALatok című antológiához szervesen kapcsolódó – vita egyik végpontjaként, úgy gondolom illik reflektálnia egy másik érintett csoportnak is, a szerzők egyik „képviselőjének“. Alábbi cikkemben nem szeretnék értelmezési szempontokra kitérni, nem szeretnék igazat adni sem az egyik, sem a másik oldalnak, csupán arra szeretném ráirányítani a figyelmet, milyenek egy érintett benyomásai a főbb vitapontokról.

Az antológia szerzőjeként arra merészkedem, hogy mindannyiunk nevében nyilvánuljak meg. Tisztában vagyok azzal, hogy a szerzőnek nem illik kritikákra válaszolni, de hát nem is teszem. Immár vitáról van szó, engedtessék tehát meg a megszólalás.

Elsőként tiszteletemnek szeretnék hangot adni, amiért a vita hozzászólói reakcióra érdemesnek tartották az eddig megjelent véleményeket – és annak tárgyát, s ezzel rég nem tapasztalt érdeklődés fókuszába tolták a fiatal irodalom képviselőit.

Mi, az ArtFALatok című antológia költői és írói, akik mindannyian az IFI Magazinba bukkantunk táptalajra és Juhász Katalin féltő gondoskodására, Ardamica Zoránnak (Plectrum Kiadó) köszönhetően kaptunk lehetőséget az antológiában való megnyilatkozásra. Mindez, ahogyan Ardamica Zorán (Kritikáról és empátiáról, 2002. február 25.) cikkében vázolta, értékesebb irodalmi alkotások elől elrabolt adófizetői pénzek nélkül valósult meg, a kiadó kizárólagos jóvoltából. Nem igényeltünk honoráriumot, megelégedtünk a tiszteletpéldányokkal, a szerkesztő és a kiadó odaadó hozzáállásával.

Az Art-Fal rovat szerkesztőjének, Juhász Katalin tanácsainak és pedagógiai kiritkáinak felhasználásával jutottunk el arra a bizonyos – valós vagy vélt – irodalmi szintre, ahol reálissá vált az antológia megjelenése. Nagyon is fontos volt tehát az a pedagógiai kritikai szemlélet, amit Kocur László (Kor és (m)érték, 2002. február 9.) cikkében teljesen feleslegesnek tart. Abban azonban részben igazat adok neki, hogy az antológia megjelenésével, sőt már a Szőrös Kőben megjelent első publikációk után véget ért ennek az értékelési szempontnak a kizárólagos(!) autoritása. Kitettük írásainkat a könyvesboltok polcaira: azoknak az olvasóknak kínáljuk fel írásainkon keresztül magunkat, akik ténylegesen bennünket akarnak elolvasni. A kritikától védjenek meg tehát ők, a versek és prózák, maga az antológia. Buchlovics Pétertől eltérően nem gondolom azt, hogy a szerzőnek meg kellene szólalnia, ha egy-egy kritikával kapcsolatosan fájdalmat, igazságtalanságot érez. A szerző ne szólaljon meg műveit védve, ez nem bíróság, az író nem ügyvéd, nem az ő dolga védelmeznie magát. Én ezt tehát nem is teszem. Csupán Juhász Katalin és a többi az antológiát védők elfogultságának megalapozottságára szeretnék rámutatni. Csak az érezheti át ugyanazt, mint Juhász Katalinék, akinek már volt szerencséje komplexen végigkísérni egy tinédzser, egy teljesen kezdő ember irodalom-szerelmének képződményeit, és helyzetéből fogva megadatott neki, hogy véleményével maga is hozzátegyen az egyes művekhez. Ilyen pozícióban van Juhász Katalin, aki ha kis mértékben is, de minden bizonnyal magáénak tartja a megjelent írásokat. Ugyanúgy, mint példának okáért a kiadó. Nem teheti ezt azonban Kocur László vagy éppen Németh Zoltán, de hát valójában nem is ez a dolguk, így botorság lenne ezt számon kérni rajtuk. Feladatuk egy, a lehető legobjektívebb kritikát, értékelést adni, s minden döntésüket kétségeket kizáróan megindokolnik. Ennyit vár el a kritikusoktól egy szerző.

Az egész vitának az egyik formai hibája, hogy mindegyik hozzászóló mindvégig tizenhat éves szerőkről beszél, miközben a szerzők mindegyike a húszéves korhatárnál áll már. Tizenhat évesen kezdtek ugyan foglalkozni behatóbban az irodalommal, és akkor jelentek meg először verseik, prózáik az IFI Magazinban, azóta azonban eltelt három-négy év. Ennek az eredményét tartalmazza az antológia.

Maga Kocur László veti fel – provokatívan és készakarva – a nemzedék problémáját, ezzel dobva fel a labdát a obligát válasszal nem kecsegtető, fórummal ezidáig nem rendelkező téma egyik és másik oldalán elhelyezkedő érvelőinek. Bizton állíthatom, az antológia szerzői nem tartják magukat – és az irodalomkritikusok sem őket – nemzedéknek, csupán egy szerzői csoportosulásnak, akik első próbálkozásaiktól kezdődően követhették nyomon az írásaikban megnyilvánuló fejlődést, valamint a másik érzéseinek esetleges megvalósulásait. Mellékesen megjegyzem, Kocur László állításával ellentétben az I. Fiatal ĺrók Tábora óta – egy-két kivételtől eltekintve – kiválóan ismerjük egymást, és írásainkat. Sőt, közülük öten – mások mellett jómagam is – közvetlenül egy régióból származuk, ugyanazon középiskolába jártunk, egymásra tagadhatatlan irodalmi hatást gyakoroltunk.

Végezetül mindannyiunk nevében szeretném tisztelettel megköszönni azt a megkülönböztetett figyelmet, érdeklődést és rengeteg hozzászólást, amellyel a napi sajtóban, valamint az Új Szó online fórumán megtiszteltek a mélyen tisztelt kritikusok és olvasók.