Bátran mászott fel a kéményre

František Vláčil filmjének bemutatására évekig kellett várnia, Jiří Menzel évekig küzdött, hogy a cseh széppróza mesterének kisregényét mozivászonra vihesse. Magda Vášáryová eszményi megtestesítője mindkét nőalaknak.

Harmincöt év telt el a Sörgyári capriccio elkészülése óta. Magda Vášáryová, miután lezárta színészi pályáját, politikai színtéren is komoly szerepeket vállalt. Rögtön azután, hogy kimondta: sem filmben, sem színházban nem vállal több feladatot, hiszen mindent eljátszott, amit eljátszhatott, Václav Havel kinevezésével Csehszlovákia ausztriai nagykövete lett. Később Varsóba került, Szlovákia lengyelországi nagyköveteként. Ma parlamenti képviselő, és a Via Cultura Alapítvány igazgatói tanácsának elnöke. A Sörgyári capriccióval a magyar közönség szeretetét is egy életre elnyerte.

Mennyire ismerte Bohumil Hrabal írásait, még mielőtt a Sörgyári capriccio női főszereplője lett Jiří Menzelnél?

Olvastam nem egy művét, de a Sörgyári capriccio valahogy nem jutott el hozzám. Prágában volt dolgom, az Óvárosban jártam, egyszer csak megállt mögöttem Jiří Menzel. Soha nem dolgoztunk együtt, nem is beszélgettünk előtte, én talán észre sem vettem volna őt, ha nem szólít meg. Nézelődtem, jókedvűen dudorászgattam magamnak, megállított egy-két kirakat, amikor Jirka váratlanul megszólított: „Hova, hova Magduška?” Volt fél órám, beültünk egy cukrászdába. Beszélgettünk, nevetgéltünk, megettem három süteményt, de percek alatt, nagy étvággyal. Jirka csak nézett, ahogy habzsoltam, majd azt kérdezte: „Olvasta a Sörgyári capricciót? Nem?” Később megálltunk egy könyvesbolt előtt, és megvette nekem. Miután elolvastam a könyvet, egy postai levelezőlapon a következőt írtam neki: „Kedves Jirka! Még egyszer köszönöm a könyvet. Nagy élmény volt. Közben ki is ürítettem a frizsidert. Mindent felfaltam, ami benne volt.”

Ezután döntötte el Jiří Menzel, hogy önnek adja Mariska szerepét. De a barrandovi filmgyár vezetői nem örültek az ötletének. Ők cseh színésznőt akartak látni a filmben, s állítólag attól is tartottak, hogy pozsonyi színházi és televíziós elfoglaltságai miatt nehéz lenne egyeztetni a produkcióval, és sokba is kerülne az utaztatása, repülőjegyekre rengeteget költenének.

Jirka mégis kitartott mellettem. Elnézést kért a korábban kiszemelt cseh kolléganőtől, és nekem adta a szerepet.

„Magda erre a szerepre született – írja nemrég megjelent könyvében. – Már nem volt az a légies alkat, Ophelia, Marketa, sem a televíziós mesék törékeny hercegkisasszonya, hanem egy érett, hús-vér, elegáns, érzéki nő.”

Arról én nem is tudtam, hogy más is esélyes volt erre a szerepre. Csak később jutott el a fülembe, hogy Jirka fél évig győzködte a film gyártásvezetőjét, hogy nem fog csalódni bennem.

Bohumil Hraballal mikor találkozott először?

Már forgattuk a filmet a Barrandov műtermeiben, amikor egy májusi napon Jirka elvitt hozzá Kerszkóba. Még élt a felesége, a fivére, s láttam a híres macskaseregét is. Gyorsan megkedveltük egymást. Emlékszem egy finom ebédre František Hrabaléknál, a szomszédban, meg arra, hogy miután elmentünk sétálni az erdőbe, egészen le a folyóig, teljesen a hatása alá kerültem, ahogy mesélt. De fűznek hozzá szomorú emlékek is. Egyszer felhívott, amikor épp nem forgattunk, hogy menjek érte, nem képes megmozdulni sem, nem tud hazamenni. Volt egy játékunk, nem tudom, melyikünk kezdte el, ő vagy én? Mivel az édesanyját játszottam a filmben, mindig Kisfiamnak szólítottam, ő pedig Anyukámnak hívott. Karlovy Varyban, a fesztivál idején egyszer ittas állapotban találtam. Feküdt egy padon. Elaludt. Felráztam, megdorgáltam kicsit, hogy Kisfiam, ezt máskor ne csináld, és elkísértem a szállodába. Amikor utoljára láttam őt, már tolószékben ült. Václav Havel adott fogadást a prágai várban, mindkettőnket meghívtak. Letérdeltem elé, és úgy kérdeztem meg tőle, hogy: Kisfiam, hogy vagy? A térdét, a kezét simogattam. Rám nézett, és csak azt ismételgette: „Szart ér az egész! Az öregség a legszarabb!” Tudom, hogy el akart repülni a kórházi galambokkal. Ott nem baleset történt. Eldöntötte szépen, hogy vége, ennyi volt. És ugrott.

„Magda különleges személyiség – írja Jiří Menzel. – A színészet nem nagyon érdekelte. Szociológiát és pszichológiát tanult az egyetemen, de tanulmányai végén, a hetvenes évek elején, a normalizációs időszak kezdetén nem látta értelmét, hogy erre a pályára lépjen. Komoly színészi tapasztalataival, főleg a Marketa Lazarová után színházhoz szerződött, és további játék- és tévéfilmekben vállalt szerepet. Lazán vette a dolgokat. Ellentétben a hollywoodi sztárokkal, akiknél mindig azt érzi az ember, hogy mennyire átütők akarnak lenni a szerepben. Magdában azt csodáltam, hogy nem akart mindenáron nagyot alakítani, s ettől szabadnak érezte magát. A forgatási szünetekben például állandóan olvasott. Mindegy volt neki, milyen szöveg került a kezébe, csak olvashasson. Régi újságokat, szórólapokat, szakirodalmat, a kelléktárban heverő könyveket, bármit. Nem törődött azzal, hogy mi zajlik körülötte, őt az érdekelte, amit éppen olvasott.”

Jirka emiatt sokat idegeskedett, tudom. Nem kávéztam, nem cigiztem, csak a könyveket bújtam. „Már megint olvas!” – hallottam a dohogását. Azért olvastam, hogy közben ne essek ki a szerepemből, ne kelljen megosztani a figyelmemet. Tudtam, hogy a film nagymértékben rajtam is múlik, ezért a maximumot akartam nyújtani, amit csak úgy érhettem el, hogy közben senkivel sem társalogtam.

Ha összehasonlítja a többi filmjével, a Sörgyári capriccio forgatása nehezebb volt, mint…

… a Marketa Lazarovánál nem volt nehezebb, hiszen azt hóban, sárban, fagyban nagyon sokáig forgattuk. De nem volt könnyű ez sem. Egy jó rendező, márpedig Jirka zseniális rendező, sokat kivesz az emberből. Az átlagos nem támaszt különösebb igényeket a színész felé, mindent elfogad, amit felkínál neki. Jirka nem ez a típus. A Gruntorád doktort alakító Hrušínský urat vagy hússzor indította újra abban a jelenetben, amelynek a végén elszenderedik mellettem az ágyban, majd távozóban azt mondja: „Gyönyörű délután volt.”

S ő erre hogyan reagált?

Ránézett Jirkára, és száraz hangon csupán annyit mondott: „Igenis, rendező úr!” Én az ágyban ültem, de neki oda-vissza kellett járnia. Jiří Schmitzernek, aki a férjemet, a sörgyár gondnokát alakította, ez volt az első filmszerepe. Sokat segítettem neki én is.

Három kérdés, amit nem hagyhatunk ki: a sör, a haja és a kémény. Kezdjük a sörrel. Hány korsóval kellett meginnia a jelenet miatt?

Kétszer vettük fel, tehát kettővel.

Elárulhatom a titkot, hogy dupla falú korsóban volt a sör?

Akkor áruljuk el azt is, hogy a két felvétel között eltelt egy egész óra. A korsó azonban mindkét alkalommal színültig tele volt. Egy úr már jóval a felvétel előtt megtanította velem, hogyan kell inni. Nem nyelni, hanem magamba önteni. Jól vizsgáztam, megdicsért a végén.

A haja! A sörben mosott, gyönyörűséges hajzuhataga, amelyet Boďa Červinka a történet szerint a könnyeivel küzdve vág rövidre.

Parókát viselek a filmben. Nem is egyet. Civilben rövid hajam volt, amikor a Sörgyári capricciót forgattuk. A fodrászok nagyon élvezték, hogy minden helyzetben más parókát rakhatnak a fejemre. Vagy hatot váltogattak rajtam. Más volt a frizurám nappal, más az ágyban, más a biciklin, más a kéményen, más, miután a nymburki fodrász levágta. A jelenetek sorrendjét úgy kellett összeállítani, hogy napi két parókánál többet ne kelljen viselnem, mert a csere nagyon sok időt vett igénybe.

Éjszakai fürdőzése során, a sörgyár padlásán is hosszú hajjal ül a kádban.

Az nehéz jelenet volt. Éjjel, bevilágítva, mezítelenül, nem éppen melegben! De én akkor is jól éreztem magam. Dudorásztam.

A kéménytől sem rettent meg. Hogy fel fog mászni a tetejére a Pepin bácsit alakító Jaromír Hanzlíkkal.

Bár nem tűnt veszélyesnek a vállalkozás, a felvétel előtt egyszer felmásztunk, hogy megtapasztaljuk a magasságot. A jelenet utolsó képsorát, amikor a kémény legtetején állunk, már egy másik, jóval alacsonyabb kéményen vettük fel. A rendező nagyon féltett bennünket, nehogy leszédüljünk. Jaromír Hanzlík kezdetben viccelődött, hogy milyen szép a kilátás, hiszen utánam jött felfelé, és folyton a szoknyám alá leselkedett, aztán hirtelen elhallgatott. Én kiengedett hajjal, mezítláb lépdeltem a rozsdás létrafokokon. Nagyon koszosak voltunk, mire leértünk, de boldogok, hogy ép bőrrel megúsztuk.

S a disznóvágást, főleg a vérfogást hogyan élte meg?

Sosem voltam gyermekien romantikus. Tudtam, hogy a májas hurkához vér is kell. Nem öklendeztem, amikor fröcsögött rám. Tudtam, mi a feladatom, és szemrebbenés nélkül megcsináltam.

Igaz, hogy évekkel később látta csak a kész filmet?

Méghozzá Washingtonban, ahol már nagykövetként és nem színésznőként jártam. Cseh filmhét volt, amelyre Milos Formant is meghívták. Ott ült mellettem, és egész idő alatt fogta a térdem. „Magda, ez olyan film, amelynek jót tesz a múló idő – mondta a vetítés után. – Mindig szebb és érettebb lesz.” Igaza volt.

Akkor már terhes volt, amikor felmászott a kéményre?

Akkor még nem. Csak amikor elnáspángol Jiří Schmitzer a biciklipumpa gumijával. A harmadik hónapban jártam.

Mert a film azzal ér véget, hogy írót hord a szíve alatt. Bohumil Hrabalt.

Szerencsére nem őt szültem meg, hanem a nagyobbik lányomat. De Hrabal úrnak nagyon sokat köszönhetek. Bárhol járok a környező országokban, elsőként mindenütt azt kérdezik: „Ugye, maga játszott a Sörgyári capriccióban?”