Bányavirággal jutott ki a világba

Monomániás, állítja magáról. Egyszerre csak egy dologra képes koncentrálni. Dolgozott újságíróként, rádiós szerkesztőként is. Kortárs erdélyi írókról, felkérésre, paródiakötetet írt. A színház később lépett be az életébe. Sokáig ódzkodott tőle. Szándékosan nem foglalkozott drámaírással. Úgy tervezte, inkább regényíró lesz. Amikor aztán drámaíró-mesterképzés indult a marosvásárhelyi egyetemen, hirtelen meggondolta magát. Trilógiájának első darabja, a Bányavirág egy műhelygyakorlat eredménye.

Hogyan született meg a mű, mitől lett olyan, amilyen? Megtépázott erdélyi sorsok, tönkrement egzisztenciák, a hatalmi mechanizmus működése…

Rövid munkafolyamat volt, gyorsan kellett megírni, két hetem volt rá, hogy elkészüljek a szöveggel. Marosvásárhelyen rendeztek független színházi szimulációt, több egyetem is részt vett benne, drámaíró és rendező szakosok, fiatal jelmez- és díszlettervezők, és nem utolsósorban színészek. Azt játszottuk el: az ötlet megszületésétől a darab bemutatójáig hogyan működik egy színház. A próbára is két hetünk volt. Sebestyén Aba a színisek mentora volt ebben a projektben, ő vette kézbe a darabot, és eldöntötte, hogy megrendezi. A következő rész, a Bányavakság is az egyetemhez kötődik. Az volt a vizsgadarabom. S mivel maradt még mondanivalóm az erdélyi faluval kapcsolatosan, gondoltam, írok egy olyan darabot, amely kötődik az előadáshoz. Így született meg a Bányavíz. A papnak, a pedofil papnak még szerepelnie kellett a történetben. Megszabták, mikorra kell elkészülnöm, ami jót tesz nekem. Szeretem az egy-két hónapos határidőket.

A Bánya-trilógia a jelenről szól, a Szeretik a banánt, elvtársak? úgy beszél a máról, hogy közben visszamegy a múltba.

Kilencéves koromig, 1990-ig nem is láttam banánt. Bukarestben és a tengeri üdülőhelyeken lehetett kapni időnként, de mi nagyon távol laktunk a fővárostól, nálunk nem volt semmi. Még hús sem. Az asztmám miatt minden évben mentünk a tengerpartra, ott banánhoz is hozzájutottunk. Kétéves koromban költöztünk el Marosvásárhelyről Aradra, de ott is meg volt szabva, hogy hetente miből mennyit lehet venni. A Banán főhőse örök túlélő, minden rendszerben talpon tud maradni. Engem még mindig foglalkoztat, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akiket egy természetellenes rendszer megváltoztatott, mit kezdenek a régi és az új énjükkel, önmagukkal. A gondolkodásuk, a viselkedésük érdekel. A román titkosrendőrség ma már nyugdíjas tagjáról is írtam nemrég egy darabot, arról, hogyan hatnak a régi bűnei a mára. Marosvásárhelyen mutatták be Semmit se bánok címmel. Ő úgy gondolkodik, mint hozzá hasonlóan sokan, hogy amit akkor tettek, azt hazafias kötelességből tették. Egyébként nem feltétlenül csak a kommunizmusra és annak végére vonatkozik mindez. Ha kiépül az országban egy olyan rendszer, amelyben az emberek nem érzik jól magukat, hiszen rájuk erőltetnek egy csomó mindent, annak tragikus vége lehet. A Bánya-trilógia pedig a magukra maradt falusi emberekről szól, akiknek szintén kezdeniük kell valamit magukkal, miután megszűnt a régi rendszer, és munkanélkülivé váltak.

A BBC drámaírói pályázatára huszonhét évesen angolul írt darabot.

Beszélni nem beszélek jobban angolul, mint bárki más, aki egyetemen tanulta a nyelvet, de írni tudok angolul. Csak az első lépések voltak nehezebbek. Aztán rákaptam az ízére, a ritmusára, és már el tudtam gondolkozni azon, hogy helyes-e a mondat vagy sem.

Hogyan fogadták a darabot az angol rádióhallgatók?

Politikai pikantériát éreztek benne. Kelet-európai történet, amelynek idegensége van számukra. Összekötötték a sztálinizmussal, a második világháború után leeresztett vasfüggönnyel. De van a történetben egyfajta ártatlanság is, szerelem, ami nagyon megfogta őket. Míg nálunk a háziasszonyok Szulejmánt néznek a tévében, Nagy-Britanniában rádiójátékot hallgatnak. Ott nagyon népszerű ez a műfaj. Minden héten más és más hangjáték van délelőtt, délután és este, és a hallgatók szavaznak, kiválasztják azt, amelyiket a legjobban szerették. A Banánról a Times és a Guardian is írt, de hogy meddig jutott el, arról van egy kis történetem. Tavaly találkoztam New Yorkban néhány mexikói drámaíróval. Ültünk éjszaka egy pubban, söröztünk, beszélgettünk, és az is felmerült egy percre, hogy ki hogyan kezdte a pályát. Én elmeséltem, hogy a BBC által meghirdetett pályázattal. „Várj csak, nem egy fiúról és annak befolyásos apjáról szólt a történet?” – kérdezte az egyik kolléga. És kiderült: ő Mexikóban hallgatta. Emlékezett rá.

Csehov és Martin McDonagh a két nagy kedvence. Tanult tőlük valamit?

Csehov nagyon ráérzett, rátapintott valamire, ami bennünk is mélyen ott van. Ahogy érzünk, gondolkodunk, ahogy menekülünk saját magunk elől, ahogy élet és halál között táncolunk, miközben teljesen banális dolgokról beszélünk. Igen, ezt tanultam tőle! Hogy milyen egyszerűen lehet elmondani mindezt. McDonagh a párbeszédeivel fogott meg. Ahogy felelgetnek egymásnak a szereplői, az nagyon tetszik. Ahogy egymásba kapcsolódnak a mondatok.

A színház mikor lépett be az életébe?

Gyerekkoromban nem volt semmiféle különleges színházi élményem. Aradon nem is volt akkor magyar színház. Oda Temesvárról vagy Nagyváradról jöttek társulatok. Középiskolásként egy osztálytársammal reklámoztuk ezeket a vendégjátékokat. Nálunk lehetett jegyet rendelni, mi kérdezősködtünk, hogy ki akar színházba menni. Természetesen én is ott ültem ezeken az előadásokon, de egyik sem érintett meg annyira, hogy azt mondjam, én majd egyszer darabokat akarok írni. Színésznőket is ismertem, és ezért sem akartam túl közel kerülni a színházhoz. Láttam, mennyire be tudja szívni az embert. Nyolc évvel ezelőtt még attól féltem, hogy velem is ez történik majd. És most minden, amit írok, a színházzal kapcsolatos. Sőt az olvasmányaim nyolcvan százaléka is a színházról szól. Még a barátaimmal is a színházról beszélgetek. A fekete lyuk magába rántott. Igazából az egyetemen, a drámaíró szakon kezdtem egyre közelebb kerülni a színházhoz.

Románul is ír?

Teljes egészében román nyelvű darabot még nem írtam, vegyes nyelvűt már igen. MaRó a címe, a magyar–román kapcsolatokról szól. Maro románul azt jelenti: barna.

És mar az előadás?

Igen, nagyon belemar az emberbe. Azt a rengeteg stresszt járja végig, ami a magyar–román viszonyt jellemzi. Kínos és kényes pontokat tárgyal, de úgy írtam meg, hogy amikor fáj, akkor mulatságos is legyen, felszabadító. Olyan terápiaszerű.

Román–magyar ellentét, korrupció, alkoholizmus, nihilizmus, depresszió, öngyilkosság, szegénység – állandó kérdések a műveiben. Vígjátékot írni nem szeretne?

Talán nem is vagyok rá képes. A poénok nem lehetnek elcsépeltek. A marosvásárhelyi színház kért fel néhány évvel ezelőtt, hogy írjak egy vígjátékot, amely szilveszteri előadás lesz sok zenével. A végén az is keserédes lett, mert egy olyan férfiemberről szólt, aki ötvenvalahány évesen rájön, hogy talán elrontotta az életét, ráadásul megtudja, hogy daganatos beteg. Alkatilag tehát inkább a tragikum felé hajlok.

Bánya-trilógiáját több magyar társulat tűzte műsorára. Külföldi megrendelésre írt már darabot?

A Svět a divadlo című színházi lap közéleti témáról szóló darabot kért tőlem, így született meg a Körhinta, amely Kolotoč címen két prágai színházhoz is eljutott. Ez egy politikai allegória. Óvodások ülnek a körhintában és beszélgetnek. Érdekes kihívás volt úgy felvetni komoly politikai kérdéseket, mintha mesét írnék. A Szeretik a banánt, elvtársak? Finnországban megy, a Bányavirágot felolvasó színházi jelleggel mutatták be a lengyelek és az olaszok, a Bányavíz pedig New Yorkba is eljutott.

Vitéz Mihály kapcsán arról írt, hogyan lesz egy rendes emberből diktátor, és hogyan lehet meggyőzően hazudni. Komikus tragédiaként jelölte meg a művet. Tragikomédia nem lehetett volna?

Nem tudom. Tragikummal végződik, miközben végig komikus. Vagyis komikus történelmi tragédia. Vitéz Mihály egy évig ült Erdély trónján. Sokan inkább kalandornak tartják, de ma már nem beszélnek annyit róla. A román történelemkönyvekben ő Mátyás király, aki a legtöbbet tett az országért. Amikor elfoglalta Erdélyt, többségében székelyek voltak a seregében, akik a magyarok ellen harcoltak. Még azután is, hogy kegyvesztett lett. Miután megnyertem a darabbal a szombathelyi színház drámapályázatát, sokan kérdezték, miért nem magyar hősről írtam? Pedig a darabban Vitéz Mihály nem egy hősies figura! És Shakespeare sem kizárólag angolokról írt. Hogy csak egyetlen példát említsek: Hamlet dán királyfi.

Drámaíróként mennyire érzi szabadnak magát a mai Romániában?

Egyedül a nyelvi korlát akadályoz a szabadságomban, hogy nem írok románul. Egyébként szabad vagyok. Ha románul is írnék, valószínűleg több hazai színházban jelen lennék. A Bányavíz román fordítása jó szériát futott. Sikeres lett. Várják a következőt. Már a Bányavakságot is elkészítették románul. De el kell hogy mondjam, a romániai színházak műsorán ritkán szerepel kortárs mű. Magyar kortárs darab még ritkábban. Az erdélyi társulatoknál is hasonló a helyzet. Marosvásárhelyen évek óta folyamatosan játsszák a műveimet, Kolozsvár nem mutat érdeklődést irántuk. Két barátommal, egy román rendezővel és egy magyar színésszel összeálltunk, létrehoztunk egy saját társulatot, és könnyen utaztatható, alacsony költségvetésű alternatív előadásokat hozunk létre.

Mivel a székelyek állandóan sötét színekben jelennek meg a darabjaiban, elmondaná róluk a legfrissebb viccet?

Nem tudok viccet mesélni. A Bányavakságban van egy, ami nekem is tetszik. Két székely elsétál a kocsma előtt.

És?

Nincs és. Két székely elsétál a kocsma előtt. Ennyi!