Baltával szabdalt életek

Nem lehet elszakadni, elvonatkoztatni, kizökkenni, kiesni a filmből. Az Elcserélt életek az a fajta mozi, amely úgy szól egy élet írta esetről, ahogy a vásznon megelevenített megtörtént vonatkozásokat a laikus ember élné át és főleg ahogy a laikus ember mondaná el, ezért lesz az első pillanattól kezdve a miénk ez a sodró lendületű mozi. Valóságával pillanatok alatt maga mellé állít a film. A mellé az igazság mellé, amelyet kegyetlenül kemény bűnügyi történetével keres.

Jól indul a filmes év, nagyon magasra tett léccel. Nehéz lesz a későbbiekben felülmúlni azt a tiszta érzelmekre építő súlyos moziélményt, amit az Ausztrália, A zsaruk becsülete, az Elcserélt életek, s a hazai mozikban minap bemutatott vámpír love story, az Alkonyat diktál így az év elején. Az Ausztrália a nagyromantikus, az Elcserélt életek a bűnügyi-pszichológiai elbeszélő mozit építi tovább, A zsaruk becsülete pedig a klasszikus zsarufilmek hagyományát élesztgeti. Ugyanúgy, ahogy az Ausztrália, az Elcserélt életek hosszú cselekményfolyama egymásból kifutó és egymásba torkolló kamarafilmek, melodrámák láncolata: több műfajt és a műfajnak megfelelő több témát vegyít.

Az Elcserélt életekben van családi dráma, van elnyújtott, de izgalmas bírósági tárgyalás. Igazi klasszikus bírósági per, ahol tanúk kihallgatásával vád és védelem csapkod egymás feje felett. Van krimi fejszés gyilkossal, s vannak szívbe markoló, kegyetlen gyermekéletek: kicsit Mark Twain-es Tom Sawyer-es, Huckleberry Finn-es és kicsit Charles Dickesn-es Twist Olivér-es fordulatokban megrázó. És csúcsként egy kemény pszichothrillerrel elektrosokk-terápiával. Clint Eastwood lélektani drámával fűszerezett bűnügyi történetébe azért tud hatásosan beépülni a pszichothriller, mert nem konstruált, kitalált, nem fikció, hanem hihetően valós eseményeken, a hatalom kegyetlen, manipulatív játékán alapszik.

Visszatérve a történethez: Los Angelesben járunk tehát, 1928-ban, egy előkelő családban, amelyhez apa és férj nem tartozik ugyan (valahogy nem is derül ki, hogy mi van vele, vagy legalábbis elsikkad), de így csonkán, anyával, akit Christine Collinsnak hívnak és kilencéves kisfiával, az ő neve Walter, is tökéletes, eszményi, ideális. Olyan, amilyen egy mintakapcsolat lehet anya és gyereke között.

Az anya egy filmen is jó mutató, látványként is magával ragadó exkluzív, felfutó szolgáltatást irányít, a központi telefonközpont műszakvezetője, akinél a vonal másik végéről mindig kikötnek a bajok, és ő mindig jó helyre kapcsolva megoldja a távoli problémákat. Természetesen ő a legjobb, a legszebb, a legelőkelőbb telefonos kisasszony (pontosabban gyermekes asszony), akinek a főnöke is csapja a szelet, és szeretné magának megszerezni gyerekestül, mindenestül, hibáival, félrelépéseivel együtt. Neki azonban nem kell a szánalomkapcsolat.

Hiszen a legszebb érzéseket éli meg „élete férfijával”, a kilencéves Walterrel. Csodálatos pár anya és fia. S ebbe az ideális viszonyba sújt bele egy tragédia. Walter nem jön haza az iskolából. A rendőrség keresi, s többhetes nyomozás után jó hírrel állítanak be Christine Collinshoz: megtalálták Waltert, s vonatra teszik, és kísérettel hazautaztatják. A peronon aztán az anya örömét mély döbbenet oszlatja szét. A megtalált fiú nem Walter. A rendőrség, s főleg a rendőrfőnök érdeke, hogy az igazság ne derüljön ki. Ezzel kezdődik egy reménytelennek tűnő kegyetlen játék, amelyben egy nő rendíthetetlen akarattal, elszánt harccal (1928-ban!) megpróbálja megvédeni az igazát, leleplezni a rendőrségi vezetésben elburjánzott korrupciót. Megtörhetetlen gerinccel küzd a gyermekéért, s ebben a küzdelemben piszkos, csúnya ügyekre, bűntényekre és a hatalommal való visszaélésre derül fény.

Akik a láncfűrészes horrort, az akciót, a fantasyt, netalán A dolgok állása-szerű Wim Wenders-i művészfilmet szeretik megrögzötten, azok ne váltsanak jegyet Clint Eastwood legújabb mozijára. De akik a jó sztorira és a kiváló színészi teljesítményekre (Christine Collinst Angelina Jolie kelti életre az arcvonásaihoz plasztikázott korabeli kalapokban) esküsznek, és szeretik az olyan izgalmakat a vásznon, amelyek felráznak, elgondolkodtatnak, s akik nem szégyellik a visszatarthatatlanul meginduló könnyeket a sötétben, azok viszont ne szalasszák el a lehetőséget.

S ha mindenképpen kell tanulság, van az is. Nincs új a nap alatt: a hatalom gépezete ma is elkendőző, tisztázhatatlan jogtalanságokra tudja ragadtatni magát, ha a kisember valamilyen bajában védve magát megpróbál a szél ellen kaszálni. Még ha – egy icipicit Christine Collins esete folyományaként is – a joggyakorlat változott is 1928 óta.