Az őrület vége – Itt a reggel! Ébresztő!

A gondokat mellőzve, ma még az ifjú tehetségekről beszél mindenki. Az is, aki évek óta elkerüli a lemezboltokat. De holnapra végleg kitöröljük az álmot a szemünkből. Véget ért a SuperStar, véget ért a Megasztár. Jönnek a szürke hétköznapok. A valós problémákkal.

Egy kis történelem

Ugródeszka a siker felé? Vagy csak egy jól kivitelezett bevételi forrás a „tehetségkutatás” címszó alatt? Nem nehéz definiálni korunk zenei versenyeit. Picit ez is, picit az is. Nézőpont kérdése.

A világ legnagyobb zenepiacain (Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Ausztrália) már a kilencvenes évek végén beindult a sztárcsinálás új formája. Nem az volt a fő cél, hogy új tehetségekkel frissítsék fel a zenei életet, sokkal inkább a televíziós csatornák akartak nézőket toborozni, mivel a hagyományos valóságshow-k nézettsége rohamosan csökkent. Lépni kellett. Sok esetben a zeneipar bevonása nélkül indították útjára a versenyeket, ezért a tehetségek hoppon maradtak. „Ismeretséget kaptál, most már boldogulsz egyedül is” – adták útravalóul a műsor készítői. Csakhogy a sztárcsinálás korántsem ilyen egyszerű. Szükséges az együttműködés a kiadókkal, az alapos háttérmunka – a tehetségkutatók elindítása önmagában nem elegendő segítség a sztárpalántáknak. A sikerhez sok ember összefogása szükségeltetik, ugyanis ha nem figyelünk oda, a gépezet könnyen elakad.

A nagyhatalmak piacain a kezdeti lelkesedést hamar felváltotta a közöny. A nézők részéről. A zeneipar gyorsan felocsúdott, a szemfüles producerek felfigyeltek a megbúvó lehetőségekre, de ezzel csak egy probléma oldódott meg – néhány szereplő ideig-óráig lemezszerződéshez jutott. A nagy piacokon a tehetségkutatók egy idő után a valóságshow-k szintjére degradálódtak, és mára – egy-két kivételtől eltekintve – megszűntek. Angliában a legnagyobb hiba az volt, hogy szinte az összes nagy csatorna bekapcsolódott a sztárgyártásba, ezért a nézők egyszerűen nem tudtak lépést tartani velük. A lecsupaszított közízlés ugyan pozitív irányba változott, a műsorok mégis képtelenek voltak tartósan pályára állítani a tehetségeket. „Munkanélküli sztárokat” termeltek, akik amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tűntek el a süllyesztőben. Egy jelöltnek sem sikerült huzamosabb ideig (két-három évig) az élvonalban maradnia, a kiadók sorra bontották fel velük a szerződéseket. A tévécsatornákat ez hidegen hagyta, ők nem foglalkoztak felfedezettjeik utóéletével. Miután elindult a következő sorozat, az előző csapatot szélnek eresztették. Persze a felfedezettek gyors hanyatlásának oka jóval összetettebb. Ebben közrejátszik az is, hogy manapság a nagyvilágban sokkal kifizetődőbb új előadót elindítani a pályán, mint a már befutott karrierjét tovább egyengetni. A zeneipar hatalmas iramot diktál, a ma menő előadók holnapra kiégnek, a közönség állandóan az új arcokra vágyik. Mára bebizonyosodott, hogy a tehetségkutatók leginkább a kis piacokon fejtik ki áldásos hatásukat. Ahol nem egymást érik a megmérettetések.

A versenyek szerepe

Az európai zeneipar sok sebből vérzik, különösen a volt szocialista blokkban. Képtelenek vagyunk megvédeni a saját piacunkat. Amerika ránk erőszakolta a zenei akaratát (is). A kilencvenes évek végéig működött egyfajta megállapodás a két kontinens között – anynyi amerikai előadó és zenekar kapott teret nálunk, amennyi európait (elsősorban angolt) befogadott a tengerentúl. Azóta nagyot változott a helyzet. Az Egyesült Államok az elmúlt években teljesen lezárta a határait az európaiak előtt, miközben a saját sztárjai elárasztották a kontinensünket. S mi kénytelenek vagyunk értük rajongani, hiszen őket halljuk a rádiókból. A versenyek segítenek ráeszmélni arra, hogy nekünk is vannak tehetségeink, akikért rajonghatunk. A SuperStar – ha jól működik a háttérmunka – felfrissítheti a kínálatot, forradalmasíthatja a piacot. De csakis a hazait! Csodát ne várjunk tőle! Egy ismert zenekritikus a verseny kapcsán azt nyilatkozta, hogy a „mi Šindlerovánk” előtt rövidesen megnyílhatnak Európa kapui. Nem fognak! Mint ahogy nem nyíltak meg a belga vagy az olasz győztesek előtt sem. Világsztárok már régen nem születnek, és a lemezcégek szerint nincs is rájuk szükség. Minden egyes ország saját magának adjon sztárokat, és ezzel sikeresebben megvédheti a piacát a nemzetközi előadók elől! Mivel nálunk eddig semmilyen védelem nem működött, a hazai kiadványok nem kaptak hangsúlyosabb szerepet a médiában, ezért felesleges azon csodálkozni, hogy nagyobb a kereslet a nemzetközi hanghordozók iránt. A SuperStarnak köszönhetően a szlovák zeneipar végre felébredhet a kómából. De csak akkor, ha a tehetségek valóban eljutnak a saját lemezig! És nem rekednek meg valahol félúton!

A mi tehetségkutatóink

A Megasztár első fordulója nagy siker volt, minden várakozást felülmúlt. Egy év távlatából elmondhatjuk, hogy nem a győztes lett a legnagyobb nyertes. Hanem Oláh Ibolya és Gáspár Laci. Ők a csúcson vannak. Tóth Veronika albuma villámgyorsan eltűnt az eladási listáról, csak nehezen aranyozódott be, miközben két társa még mindig az összesítés élmezőnyében tanyázik. A győzelem tehát önmagában kevés a sikerhez. Egy közvélemény-kutatás szerint a szavazók, az emelt díjas sms-t küldők kilencven százaléka nem vásárol cédéket, így a döntősök közül a későbbiekben bárki túlszárnyalhatja az első helyezett sikerét. Mindez csak egy jó produceren múlik. Nálunk Katka Koščová nyert, de már most biztosra vehető, hogy a második helyezett, Martina Šindlerová „jobban eladható“.

A szombat mérlege

Amíg tavaly két lány jutott be a Megasztár nagydöntőjébe, addig az idén két fiú küzdött meg a végső győzelemért. Azt hiszem, erre kevesen számítottunk. Néhány hete az emberek többsége még arra tippelt, hogy a rendkívül tehetséges, 17 éves Tóth Gabi lesz a befutó, de legalábbis eljut a nagydöntőig. A kapuban elvérzett. ĺgy Tóthék a tavalyi fényes diadal mellé egy bronzérmet gyűjtöttek be, ami „normális” körülmények között elfogadható teljesítmény volna. Csakhogy egyértelmű, Gabi önmagának köszönheti a vártnál halványabb szereplést. A verseny során többször megjegyezte, hogy nem bánná, ha végre kiesne. Ilyet végső elkeseredésben sem szabad mondani! Az elhibázott nyilatkozatai több ezer szavazatot hoztak – másnak. „Ha ki akar esni, akkor nem szavazok rá” – gondolhatta sok néző a taktikázás teljes hiányára utaló mondat hallatán. Arról nem is beszélve, hogy a leányzó többször bírálta a zsűrit és a közönséget egyaránt, ami óriási baklövés volt. Flegmán kijelentette, hogy a műsor nem a tehetségről, hanem a közönség szimpátiájáról szól, és ő szálka az emberek szemében. Egy sztárjelöltnek minden helyzetben sztárjelölthöz méltóan kell viselkednie, és ezt Gabinak meg kell tanulnia. Remélhetőleg a jövőben valaki felvilágosítja, hogyan kell viselkednie a nagy lehetőség kapujában, hogy egy tízmilliós szerződés kapcsán indokolatlan azt mondani: nekem elég lesz kétmillió…

Bezzeg, az egy évvel idősebb Palcsó Tamás nagyon jól tudta, hogyan kell belopnia magát a közönség szívébe. Visszafogottan, ábrándos tekintettel a távolba bámulva bejelentette, hogy el akar jutni a döntőig. És eljutott. Korántsem ő volt a verseny legjobb hangú résztvevője, mégis hetekig neki állt a zászló, ő kapta a legtöbb szavazatot. Az utolsó körben azonban Molnár Ferenc „Caramel” legyőzte. Teljesen megérdemelten.

Palcsót felesleges sajnálni. Ő is célegyenesben van, a kiadók harcolnak a kegyeiért. Autót ugyan nem kapott, de elképzelhető, hogy ad alá egyet valamelyik szponzora, esetleg vesz magának a haknik bevételéből. A pesti lakás árát nehezebb lesz összeszednie, de ismervén a diszkóról diszkóra járó popelőadók gázsijait, meglesz az is – talán már az idén…

A versenyek véget értek. Az ifjú tehetségek közül a továbbiakban csak azok maradnak fenn, akik lemezszerződéhez jutnak. Bízzunk abban, hogy minél többen! De a napok múlásával már ők is jóval ritkábban kerülnek majd szóba a hentesnél, a sarki fűszeresnél és az autóbuszon. Nem úgy az üzemanyag-áremelkedés! Az álmodozás véget ért, felébredtünk. Ez már a való világ. Aztán valamikor ősszel majd elindul a Megasztár harmadik és a SuperStar második szériája. Akkor megint jön az álomvilág, és megint szebb napok várnak ránk.