Az orosz lélek és a cinema direct

Az egész film egyetlen – igaz, mozgó – kameraállásból születik megJóval nagyobb eséllyel próbálkozhatnak viszont az üzbég és japán művészfilmek, a neorealizmus, a hatvanas-hetvenes évek újhullámos opuszai és a dekonstrukció lelkes rajongói. Merthogy Alekszandr Szokurov 2002-es, orosz-német koprodukcióban készült, fesztiváljárt, Az orosz bárka című filmjét legtalálóbban az orosz lélek és a cinema direct találkozásaként jellemezhetnénk.

A film témája az orosz történelem, azon belül is az orosz és az európai kultúra találkozása. Szinte csodaszámba megy, hogy – hála a forgatókönyvírónak és a rendezőnek – nem valamiféle historizáló tablót vagy didaktikus tanmesét látunk, hanem egy vállaltan esetleges költői víziót, amelyet még csak nem is a látványosan poétikusra komponált képek éltetnek: marad a szellem és a technika önkéntes adománya. És a hely, amely évszázadokról képes mesélni.

Valami történt, mindenki kétségbeesetten menekült, én nem láttam semmit, azután itt találtam magam – állítja a film mindvégig arctalan, láthatatlan, vélhetőleg jelenkori, s egy mellékes megjegyzésből következően vélhetőleg író mesélője, pontosabban: „kamerája”. Kamerája, hiszen mindvégig azt látjuk, ami az ő szeme elé kerül lassú haladása közben, az egész film egyetlen – igaz, mozgó – kameraállásból születik meg.

Az „itt” időfaktora az első képsorokban viszonylag pontosan azonosítható: a 19. században járunk, annak is az első felében. A tér, a helyszín még kérdéses: ünnepi díszbe öltözött hölgyeket és katonatiszteket követünk sötét folyosókon keresztül, hogy végül lehulljon a lepel – Szentpéterváron járunk, az Ermitázsban.

Elbeszélő kameránk elveszve bolyong a termekben és folyosókon, mígnem rokon lélekre talál. Egy másik „szellemutazóra”, egy francia diplomatára, aki némileg csodálkozik, miként beszélhet egy ismeretlen nyelven – oroszul, s hogy lehet, hogy nem a Direktórium korának Franciaországában landolt, de nem bocsátkozik hosszabb személyes magyarázkodásba. Inkább megragadja az alkalmat, hogy körülnézzen a legendás helyszínen, s elmondja, mit is gondol az orosz politikáról, a kultúráról, s leginkább Európa és a Nagy Keleti Medve találkozásáról.

A különböző termekben különböző korok, személyek villannak fel előttünk: a kamera elé kerül Nagy Péter cár egy kínos jelenete, az öreg Katalin cárnő, I. Miklós fogadása, II. Miklós a családja körében a forradalom előestéjén, Puskin, a múzeum restaurátora Leningrád blokádja idején, az Ermitázs jelenlegi igazgatója... Nem emblematikus, nagy történelmi pillanatok villannak fel, hanem véletlenszerű, ellesett jelenetek. Szokurov filmjében ugyanolyan súlya van egy semmitmondó, értelmezhetetlen párbeszédfoszlánynak, mint egy-egy „uralkodói” jelenetnek. És persze itt vannak a tárgyak, mindenkor szépen összegyűjtve: hol Raffaello munkái, hol egy féldrágaköves sévres-i porcelán étkészlet teszi hozzá a magáét ehhez a nem történő történethez.

Ha van szentencia, csak annyi: tenger vesz körül bennünket, nekünk meg hajóznunk kell és élnünk...